Most, most körülvesz a lélek harmóniájának bölcsessége, a Csend, az örökkévalóság némasága, a boldogság hangtalan ígérete.

A vágytalan magány tett érzéketlenné? Vagy talán hazudnék? Süketté és vakká lettem? Szent és igaz, hogy Isten elfogadása előtt csendesedik a lélek, mégis viszsza kell kérdeznem, számon kérni magamon: igazán kioltottam a vágyat? Nyugtalanság, regényes céljaim, s a kergetett hangok. A várt örök Zene, a várt, s nem várt drámák: családom, gyermekeim, fontosságok, lemondás, eltakart és feltörő indulatok! Óh mennyi, mennyi terv és váratlan öröm, mennyi szenny és menynyi fájdalom az életnek mondott anyagi vágyak nyergén… Mire rájöhettem, nincs tékozló fiú fejlehajtás nélkül…

Szeretném, ha sokáig tartana, nem úgy, mint először. Hogy is volt? Ültünk a karácsonyváró padokban. A templomban csizmakenőcs-, borotvahab- és kölniillat, s már két órája mondjuk ugyanazt

a mantrát. Valaki, ott elöl, az oltár mellől egyedül mondja, hangosan. Mit keresek én itt? Hinni nem hiszek, az ülőkém már fáj, ezt az imát is csak hallásból ismerem… de jön, jön felém, mindjárt ideér, s nekem fennhangon, hangosan KELL mondanom, mint mindenkinek, egyenként. Rutinos, színpadhoz szokott módszert választok, halkan mormolom az előttem szólókkal, aztán kimondom élesen, hangosan, fennen hirdetve Isten dicsőségét… Végigmondtuk, s a negyedik óra végén, hajnali 5 óra felé egyszer csak minden átmenet nélkül megszűnt minden fájdalmam, fáradtságom, testi törődöttségem. Súlytalanná lettem. Nem lebegtem, semmi misztikusat nem észleltem magamon, csak valamiféle határtalan boldogságot éreztem, mintha mindig mosolyognék, mintha mindig ezt akartam, erre vágytam volna…

Most is vágyakozom, találkozom a Csend Urával, a Testetlenség Szentjével. Nem tudom, milyen a csoda, nem tudom meddig tarthat ez a nyugalmas boldogság, ami körülvesz. Nincs most, hanem csak időtlen és gyönyörűséges létezés. Körülvesz, körülölel csodálatos fényözönnel és mosolygós nyugalommal. „Isten, ki lettél nekem, kérve kérlek maradj még, ha fel nem is feded magad, ontsad rám vég nélkül hangtalan hangodat!”

Mert mi a gondolat csendje? Az, hogy nem szóródik. Nem csapong, nem ugrál agyam falai között. Hogy örömben úszik. Minden este eljön a természet csendje is, s a kis rigó, mely hajnalban először dicsérte az Urat, elhallgat hirtelen, a szél megáll, az örökmozgó levél dermedten vár erre az egy-két pillanatban megjelent pompás ruházatú hölgyre, akinek neve Szürkület, s aki Teeléd hódoltatja a természeti világot.

Most – most nincs lehetőségem kitérni a megszólítás elől: Légy a lelkedben élő Hang! Mint egy titkos, belső invitálás borultam le az isteni Lélek előtt. Az imába való elmélyülést gyakoroltam, kötelességemet tanultam az imák imájával. A megszentelt fürdőről visszatért lelkem akár egy hűségnyilatkozat, s a fohász meghatott, képtelen voltam könnyek nélkül végigmondani a világ felé csendben, a lélekben a Lélek-hang okából.

Rá kellett jönnöm, a nagybetűs CSEND szándék, kérdés. Hagyom-e magamban megszólalni a születetten belém rakott lelket? Azt a szikrát, mely egyenes ágú leszármazottja a nagy tűznek, a nagybetűs isteni Léleknek, melynek hangja a meditáció mélysége, a szentség éltető hangja, a hangokkal kifejezhető kilenc íz, melyek sorában a kilenchez egy égi, mennyei érzés is társul, melynek nincs földi zenéje, s ez az a Lélek-hang, a szeretetteljes odaadás, isteni felajánlás, ami csak világi füllel csend.

Ez a kilenc érzelem általános. De tedd hozzá tizedikként az Isten iránti, nem földi természetű szerelem érzelmét. Ezért nincs színe, s nincs hangja, mert nem földi természetű!