Az ember régi, de rossz barátja a félelem. Úgy mondják, a lelki úton már egy kis előrehaladás is a félelem legveszélyesebb fajtájától – a halálfélelemtől menti meg az embert. Igen, a halál félelme teljesen érthető, hiszen az ember annyira eleven, hogy nehezen képes értelmezni a mulandóságot. Sokan olcsó megoldásokat kínálnak erre a problémára: azonosulj a problémával, akkor az megszűnik létezni… Csakhogy azonosulni azt jelenti, hogy a problémává válok, de legalábbis bennem él tovább a probléma, vagy én a problémában élek. Hogyha a halálfélelemtől is hasonló módon próbálnék szabadulni: azaz a halállal való azonosulás révén, akkor magam is halál leszek! Ez nem tűnik jó megoldásnak.
De mi lehet a halálfélelem oka? Anyagelvű szinten igaz, hogy az ember porból való és porrá lesz, minden oda tér vissza, ahonnan vétetett. Ha az élet merő véletlen, akkor nincs ok a halálfélelemre. Ha létezik túlvilág, akkor megint értelmetlen a halálfélelem, és mégis a legtöbb embert ez kínozza.
Ha ennek okait keressük, eljutunk az anyag és antianyag, vagyis a matéria s a lélek, a spirituális szubsztancia találkozásáig. Ez az összeütközés olyan kibékíthetetlen konfliktust eredményez, amit úgy nevezünk: halál. Az eleven lélek számára elidegeníthetetlenül természetes az élet, az élő állapot, éppen ezért értelmezhetetlen az elmúlás, a nemlét állapota. Erre az ontológiailag megmagyarázhatatlan konfliktusra nem csoda, hogy ilyen irracionális módon – a félelemmel – reagál az eleven élet.
Persze ahogy halad előre a kor, újabb és újabb félelmek jelennek meg. Már nem elég a halálfélelem, mellette feltűnt az életfélelem. A halálfélelem elől inkább az életbe menekül az ember, az életfélelem elől azonban sokan a halálban próbálnak menekvést találni. Mégsem mindegy, hogy a létezés eksztázisát vagy a pusztulás eksztázisát választja-e az ember?
Az életfélelem mindenféle bajokkal nyomasztja az embert, a kihívások, a sikertelenség vagy a kielégületlenség belülről mar, s a külvilág pressziójára az ember depresszióval válaszol. Pánik, félelem, szorongás – megannyi belső démon, nem az Apokalipszis, hanem az életfélelem lovasai.
Kétféle ember nem fél: a rendkívül bátor és a rendkívül ostoba. Az effajta bátorság nem vakmerőség, nem mámoros veszélykeresés, mártír-kultusz és kihívás a sors ellen, hanem a lélek öröklétének tudatából sarjadó erény. A rettenthetetlenség nemcsak lovagi erény, hanem a szentek erénye is. A bátor már harcedzett: ismeri a félelmet és ismeri a győzelmet is. Az ostoba egyiket sem ismeri, ő tudatlansága folytán jár-kel bátran a veszély sűrűjében. Talán ártatlansága folytán nem látja azt, amitől rettegnie kellene… mások már megtanultak félni.
Legyőzhető-e a halálfélelem? Ennek két útja ismeretes: egy könnyed és egy komoly. A könnyed megoldás az, amikor az ember felismeri, hogy a világmindenség a lények alacsony vagy magas sorsával egyetemben mindössze egy isteni játék, amikor nem veszi rettentő komolyan az életnek még a terheit sem. Amit a szívedre veszel, az meghatároz, amit nem, azt egyik kezedből átveheted a másikba, nem számít sokat, hol tartod.
A komolyabb út egy szigorúbb gyakorlat. Úgy mondják, a lelki úton az önfegyelem bátorsággal tölti el az embert. A szent tan művelése és a tiszta életvitel rettenthetetlenné tesz – mert a bölcs nem az, aki soha nem szenvedett, hanem aki átélte és legyőzte a kétségbeesést. „A ráébredéssel nyert tudás öröklétet eredményez, Lélek által leszel erős, s a tudás által halhatatlan.” (Kéna-upaisad 2.4.) A legnagyobb erő és a legtöbb kitartás ahhoz kell, hogy beismerd: nincs mitől félned. Mert az örökkévalóság-tudat győzedelmeskedik az elmúlás rettenetén.