A világ a visszatérés törvényét tanítja: minden visszatér oda, ahonnan vétetett. A test porból vétetett, porrá lesz; anyag az anyaghoz, lélek a Lélekhez tér meg, az élet a Létezéshez, a tudás a Tudathoz, az öröm a Boldogsághoz. Az élet eredete élet. Egyszer mindannyian szerelem voltunk apánk és anyánk szívében…
A mindenség hullámtermészetet mutat s a kiáradás és visszahúzódás között pulzál. A csöndes tenger tükörsima vize szép, de nem kívánkozik festők vásznára. Ha a mélykék tenger felszínét fehér tarajos hullámok díszítik, az már inkább. A hullámok rendületlenül kicsapnak a fövenyre, és visszahúzódnak – visszahúzódnak és kicsapnak újra. Csak az intenzitás változik, egyik hullám nagyobb és erősebb, a másik gyöngéd simogatás. Változnak a kavicsok is, amiket odébb görgetnek a hullámok, ki és vissza, ki és vissza. Amíg van hullám, addig lesz kavics is.
Ahogy a hullámok játszanak, úgy a sötétségre is mindig fény következik: Post tenebras lux – ezt titkos társaságok
is jelmondatul választották. A fázisok váltják egymást, zaklatottság, zűrzavar és békesség, letisztultság egymást követik. Jóllehet egy körtáncnál képtelenség eldönteni, ki az első és ki az utolsó, a váltakozó fázisok esetében mégsem mindegy, mely időpillanattól indítva vizsgáljuk a folyamatokat. Látszólag nem nagy különbség, hogy a zűrzavarra következik-e a békesség, vagy a tisztaságot követi a homály, de erkölcsi szempontból mégsem mindegy.
A poláris világban a keletkezéssel mindig együtt jár az elmúlás; ami felemelkedik, annak le is kell szállnia. De éppen ez a hullámtermészet biztat azzal is, hogy még a kellemetlen élményeknek is lesz pozitív kifutása, hiszen minden találkozás távolléttel kezdődik, és minden boldog befejezésnek el kell kezdődnie egyszer.
És mégis van abban egy rettenet, hogyha vissza kellene térnünk oda, ahonnan elszármaztunk. Mostani életünket úgyahogy berendeztük, a jelenlegi világunkat megszoktuk. Ehhez képest olyan ismeretlennek tűnik minden változás. Pedig a helyzet megfordítva igaz: a mostani világ az ismeretlen, még akkor is, hogyha eligazodunk benne, a jelenlegi élet az elidegenedett, még ha sikerült is elaltatnunk magunkban az ősrettenetet. Ami most van, roppant valóságosnak mutatkozik, pedig káprázat, s ami odaát van, annyira bizonytalannak tűnik, pedig az a valós valóság. Úgy mondják, a történelem során egy következő szintre csak úgy juthatott tovább az emberiség, hogyha a megelőző szint összes energiáját összegyűjtötte és megmozgatta. Minden bizonnyal a visszatéréshez is meg kell mozgatnunk az összes rendelkezésre álló erőforrást: gondolatot, akaratot, cselekedetet, hitet…
Ha egyszer megszületett a döntés, és lelki céljaid elérése végett hajlandó vagy mindent magad mögött hagyni, akkor az addig távoli világ hívogatóvá válik, s az addig otthonos és megszokott környezet lesz idegen, közömbös és jelentéktelen.
De a visszatérés két irányú lehet – innen oda és onnan ide. Mint a hullám, kicsap és visszahúzódik, visszahúzódik és kicsap. A bódhiszattva-elv egyáltalán nem köldöknézés az elefántcsonttoronyban. A tökéletességre méltó jelölt önként itt marad, vagy adott esetben visszatér a földi létbe, hogy mások útját, lelki fejlődését egyengesse.
A nagy szentek, akik Isten szolgálatának égi bárkáján átszelték a tudatlanság óceánját, nem vitték magukkal ezt a csónakot, így az továbbra is az innenső parton ringatózik.
Ne félj a visszatéréstől, akár a lelki világba, akár a földi létbe. Mert az élet eredete a Lét, a tudás eredete a Tudat, az öröm eredete a Boldogság.