Bodh Gaja csodálatos hely. Buddha itt világosodott meg a bódhi-fa tövében elmélkedve. Ma ennek a fának egy sarjutódja fogadja a zarándokok szűnni nem akaró sokaságát; előtte magas tornyú templom, körötte a látogatók, a közelében kőből faragott lótuszvirágok, amik a megvilágosodott Buddha lépéseire emlékeztetnek…

A templom valóságos kráterben áll, ahogy közeledünk az épülethez, elmaradoznak az egyes buddhista irányzatok zarándokszállásai, a bazár bódéi, s egy díszes kapuzaton keresztül jutunk a templom közvetlen környezetébe. Amfiteátrumszerű part övezi a szent épületet, körös-körül vezet a szépen ápolt sétány, amelyről a négy égtáj felől lépcsősorok vezetnek lejjebb egy szinttel, ahol ismét körbejárható a terület, majd az ismétlődő lépcsők még lejjebb, most már magának az épületnek a szintjéhez vezetnek. Csöndes, elmélyült vagy mosolygós emberek a világ minden tájáról: fehérek, sárgák, feketék, helybéliek és idegenek, vörös vagy okker átalvetőben szerzetesek, egyszerű ruházatban a laikusok. Az ékes kert pompás növényei közt még a rendfenntartók is békésebbek, nyájasabbak, mint másutt.

A templom kertjében rengeteg zarándok. Tibetiek vörös ruhájukban ülnek

békésen, előttük olvasókönyvük, ebből idézik a szútrákat, amiket fennhangon kiáltanak bele a mindenségbe. Mások vezeklő gyakorlatként leborulásokat végeznek, órákon át, kitartóan. Térdük és könyökük kipárnázva, mert ezerszer a földre vetve magukat másként nem bírnák. A legkülönösebb azoknak a szerzeteseknek a gyakorlata, akik egy tálból féldrágakövek és gabonamagvak elegyét szórják maguk elé egy táblára, majd markukkal összesöprik és újra kiszórják. Mintha az állandó változás szemléletes gyakorlata volna ez. Japán zarándokcsoport szürke ruhában, zárt rendben kerüli meg a templomot, miközben monoton hangon ismétlik imáikat, egyik kör a másik után. A szentélyben hatalmas arany Buddha ül az örökkévalóság mosolyával az arcán.

A szent hely káprázatos tudati emelkedést tett lehetővé, s ebben az emelkedett hangulatban indultunk vissza a megvilágosodás epicentrumától a világ felé. Eddig zarándok-forgatag, most vásári forgatag vesz körül, s megakad a szemem egy furcsa látványon. A tömeg szétnyílik, de nem látni, kinek adnak utat – mígnem megpillantom a földön araszoló embert. Szívszorító a látvány, hasmánt csúszik egy ember a földön, ami sorvadt lábaiból maradt, szó szerint a nyaka köré fonva, karjaival kapaszkodva húzza-vonja magát előbbre. Felegyenesedni nem tud, magyarán egész életét egy arasznyival a föld fölött éli le. Arca ténylegesen az emberek lába porában fürdik, ő mindenkire felnéz.

A megvilágosodásközeli élmény hirtelen leföldelt tudatállapotra vált, oda a szárnyalás és a benső béke, marad a mérhetetlen nyomorúság okozta fájdalom, a tiltakozás az élet tragikuma ellen. Az önkéntelen irtózatot legyőzve az első gondolatom: magammal viszem, s otthon emberhez méltó körülményeket biztosítunk neki. De ezt nem szabad – a távoli nyugat steril körülményei, idegen közeg, nem beszélt nyelv… kiszakítani egy embert a természetes közegéből, elhurcolni egy másik világba? A nyugat légkondicionált levegőjének hűs fuvallata valószínűleg nem ér fel egy szent zarándokhely porával. Végig futott bennem ezer további gondolat, de mind megfeneklett. Akkor egy kis adomány! Mentő ötlet, vagy lelkifurdalásoldó alibi? Nem is akarom eldönteni, de odaléptem a földön kúszó alakhoz, s a kezembe akadó első bankjegyet odanyújtottam. A forgatag porából föltekintett az araszoló ember: és egy kifejezetten szép vonású fiatal férfiarc nézett rám. Megállt a kezem, nem tudtam hová adni a pénzt, de nem ez hozott zavarba, hanem a tekintet. A szemében boldogság, derű. Sugárzó elégedettség, mi több, öröm. Megdermedt a pillanat, a bazár elcsitult, maradt ő és én és az örökkévalóságba nyúló pillanat. Bennem tiltakozás és megszégyenülés, benne a megvilágosodás derűje…