Mikor ifjú jelöltként megérkeztem a hegyek közt megbúvó, isten háta mögötti kolostorba, meglepődtem, mert alig találtam ott valakit. Talán hiába jöttem, fölösleges volt a rengeteg fáradozás? Hamisnak bizonyult volna a híresztelés a jeles kolostorról és a nagyhírű mesterről… akit nem találtam sehol. Egy szerencsétlen szerzetes ügyetlenkedett az udvaron, attól tudakozódtam.

– Hol találom az elöljárót, merre van a mester?

– Minek akarnád háborgatni?

– Tanulni jöttem…

– Ó! Tanulni…! – nézett rám merőn. – Itt tanulni nem nagyon lehet. Szolgálat, az van és gyakorlás, de tanulás? Elmondanád, mire gondolsz pontosan?

– Hát a tan, a tételek, a tanítások! Menynyi bölcsesség, mennyi tudás – én ezt szeretném. A régi mesterek tanításai…

– Ó! A régi mesterek! Ne a régi mestereket kövesd, hanem azt, amit ők követtek!

Megneszeltem valamit, lehet, hogy nem is olyan szerencsétlen ez a fickó itt az udvaron?

– És hol vannak a többiek? – kérdeztem mentőötlettől vezérelve.

– Itt nincsenek többiek, én vagyok, meg te vagy.

– Akkor te volnál…? Bocsáss meg, esedezem – és meghajtottam fejem. Micsoda baklövés!

– Ne a titulust vagy a pozíciót tiszteld, hanem az embert. A híreset és nevezetest, de a névtelent is. Mindenki a szentség hordozója.

– Igen, mester… – válaszoltam, s ezzel első alkalommal mondtam el a leghelyesebb mantrát ebben a kolostorban, de lehet, az egész világegyetemben.

– És most ne zavarj, elmélkedni szeretnék – szólt a mester, és elindult az udvar távolabbi sarkában álló terebélyes fa felé.

– Ha csöndben maradok, csatlakozhatom hozzád? – szóltam utána félénken.

– Ó! Csöndben? – állt meg egy pillanatra a mester, és vissza is fordult. Merőn rám emelte a tekintetét, fürkészett néhány pillanatig, ami számomra egy örökkévalóságnak tűnt, majd határozottan szólt:

– Te csöndben vagy, az elméd meg kiabál…

Az első önkéntelen gondolatom a tiltakozás volt: hogyan, kiabál az elmém? Aztán rájöttem, hogy ez a tiltakozás a kiabálás. A mesternek igaza volt. Ha látszólag nincs igaza, akkor is igaza van. Ezzel alább is hagyott bennem a tiltakozás, megsemmisülten tébláboltam volna, de igazából moccanni sem mertem.

– Különben tégy, amit akarsz! – szólt talányosan a mester, én meg azt se tudtam, menjek vagy maradjak? Egyik döntés rosszabbnak tűnt, mint a másik, lehetetlen helyzet. A mester visszafordult, elindult ismét a fa felé, de úgy éreztem fülel, elindulok-e? Talán bízott benne, hogy helyesen döntök, és remélem elégedettségére azt hallotta, hogy a tétova lépteim megindultak mögötte. Úgy tett, mintha rám se hederítene, de éreztem, fölöttébb elégedett.

Odatelepedett a fa árnyékába, magába mélyedt, behunyt szemmel is látott mindent. Szemhéjának vörös ernyőjén bizonyára táncot lejtettek a fények, a színek, a látványok, amikről tudta, mind csak káprázat. De éreztem, engem is szemmel követ, ahogy tőlem telhetően szerényen, ám eltökélten, tisztes távolban letelepedem a fa árnyékában. A tanítás már rég megkezdődött, és én megsejtettem a mester titkolt hajlandóságát. Gondolati csatorna létesült közöttünk, előbb csak egyik irányban áramlottak a gondolathullámok, a mester felől, de hamarosan a befogadás hullámai is megjelentek. Első a figyelem, aztán a fegyelem – sugallta a mester, s én, a ki sem mondva fölvállalt növendéke válaszoltam: Első a fegyelem, aztán a figyelem.