Csak így hívták: a Csonka. A település szélén az útról már látszott a torony. Egy terebélyes fa árnyékából nézegettem, nem sietősen, inkább egy szerelmes szemérmességével. Vártam, beenged-e a hely szelleme? Úgy tűnt, igen, ekkor közelebb indultam a romokhoz.

A természet festői ívei és távolabb az utcák merev egyenesei két világot rajzolnak meg. Ez a tér két kiterjedése volt, a csöndes kisvárosi élet jelenideje s a romok múltja pedig az idő két horizontját jelölte ki. De nemcsak a jelenből a múltba vezetett a néhány lépés, hanem az időből az időtlenségbe.

A Csonka egyáltalán nem volt csonka, sőt, szinte sértetlenül meredt az ég felé. A torony sziluettjét övező két fa koronája gömbölyded formáival ellenpontozta az építmény szögletességét. A csupasz téglák mintázata és az emeletek vízszintes és függőleges váltakozása, az ablakok feketéllő foltja és a négyzetes süvegtető élénk cserepei különös ritmusjátékot adtak. Ormótlan lakat védte a bejáratot, a lépcsők elzárva. Ha térben nem lehet, hát szellemben kell emelkedni…

A templomhajóban csonkok mutatták az egykori pillérek helyét, ívek, beugrók, sarkok és metszéspontok – az avult maradványok jelölték ki a hajdani fényes valóságot. Tekintetem itta a látványt, az egyre magasabbra hágó Nap ragyogását a falak maradványain, a napóraszerű torony odébb kúszó árnyékát a talajon. Remek elmélkedés a múlt, a jelen és a jövő fölött az elmúlt és az eljövendő világok metszéspontján, ami az itt és most.

Egyszerre finom neszezés ütötte meg a fülemet. Szinte észrevétlen mozgás akadt a látóterembe, és halk, mégis egyértelmű csettintésszerű hang hallatszott. Mozdulatlanná dermedtem, megéreztem, valami történik. Nem a romok visszatérő szelleme, vagy valami misztikus benyomás kísértett, ennél sokkal banálisabb a jelenet: földi kutyák. Egy kifejlett jószág terelgetett több apróságot biztonságos helyre. A kicsik a talaj sekély mélyedésében sütkérezni kezdtek. Az idős felügyelt: lesett, kémlelt, szaglászott – én pedig a torony falához simulva figyeltem őket. Egyszerre megszűnt a külvilág, akárcsak az idő múlása.

Innen is, onnan is felhangzott a csettingetés, valóságos reggeli kantáta. Most vált világossá számomra, hogy egy egész kolóniáról van szó. A kicsik hancúroztak, anyjuknak nem kellett terelgetnie őket, engedelmesek voltak. Vagy csak félősek? Olyanok, mint az ember? Mert minket is a félelmeink tartanak kordában, ezért engedelmes az ember. Amikor meg éppen kitör korlátai közül, akkor lehet, a bátorságával akarja feledtetni engedelmességét, félelmeit?

Ekkor összeakadt a tekintetünk. A kicsik mit sem észleltek, az anyjuk annál inkább. Meglátta, hogy látom. Bátran szembenézett velem, és ettől a tekintettől megdermedtem. Ő mereven nézett, mozdulatlanságában egyszerre volt önvédelem és a helyzet mesteri uralása, mi több, fenséges tekintély. A kicsik gondtalanul hancúroztak, anyjuk pedig átható tekintettel igyekezett elhárítani a veszélyt, nem csekély sikerrel.

Egy idő után már nem a közvetlen látvány foglalkoztatott. A helyzet megidézte a mindenséget, a lassan múló időbe belesűrűsödött az örökidő. És akkor a földikutya szemével kezdtem látni: a falakat, a föld alatti járatok szövevényes hálózatát, ezt a világmindenséget, a biztonságban játszadozó kicsinyeket, meg azt a fura nagy termetű idegent, aki azt hiszi, sikerült észrevétlennek maradnia.

Ekkor folyt össze a tér és az idő. Úgy mondják, amely térdimenziót nem képes értelmezni az ember, azt áttolja az idő keretei közé, és talán fordítva is igaz, amely pillanatot nem vagyunk képesek időként értelmezni, azt áttehetjük a tér hálózatába. Hárítás ez, és reduktív transzformáció, ugyanakkor releváns magyarázat is a megmagyarázhatatlanra.

Mintha a földikutya kolónia a kolostor hajdani szerzetes közössége lenne, akik – bár az idő lerombolta szent lakhelyüket, mégis ragaszkodnak a helyhez. Idő? Nem számít! Tér? Legyőzve! Tér-idő kontinuum? Ugyan, idő-tér folyam!

A templom egykor büszke falai mára a talajszintből alig kiemelkedő jelzéssé váltak – a térelemekből talán napóra, időjelző, vagy maga az idő lett? A hajdan itt sürgölődő emberek helyett ma földikutyák élnek itt, életterük az idő leképezése? A kolónia múló ideje formálja a teret, amiben élnek?

Aztán egy határozott mozdulattal öszszetörtem a varázst: a fal árnyékából kiléptem a világosságra. Barátaim, a földikutyák egy pillanat alatt eltűntek, se kicsinyek, se őrzők, se csettegés. Én újra én voltam, a falak újra a tér, a kúszó árnyék újra az idő.

Sok változás történt. Mondják, minél inkább változnak a dolgok, annál kevésbé változik bármi is.