– Mi a csitta? – hangzott a kérdés, ami a legtöbbeket meglepett, mert túlságosan elméletinek tűnt egy szanszkrit terminus technicus fölvetése egy kedélyes beszélgetés során.
– A csitta nem más, mint tudati anyag – s az előadó mindkét szót nyomatékkal ejtette ki, így rögtön kérdőjelet téve a kijelentés végére. – Érzed az ellentmondást: tudat és anyag, mintha azt mondanám, anyag és antianyag, még pontosabban szellem és antiszellem…
– Igen, ez ellentmondásosnak tűnik, ha anyag, akkor hogyan szellem, és ha tudat, akkor hogyan anyag?
– Nem vitás, ez bonyolult. A csitta talán úgy is érthető, mint a tudati mező, vagy divatos kifejezéssel a morfogenetikus mező, amely aztán minden jelenséget megszül. Ezért állítom, hogy a csitta tudati szubsztancia, és a szubsztanciáról sok mindent állíthatunk, de magát a szubsztanciát nem állíthatjuk semmiről.
Döbbent csönd fogadta az okfejtést, és a hallgatóság mintha elvesztette volna a fonalat.
– Nem olyan ez, mint egy zen koan? – segített az előadó. Erre mindenki föllélegzett, mert azt már tudták, hogy a koan nem megértésre, hanem inkább a megszokásból történő kizökkentésre való. Milyen jó, hogy nem kell megérteni a szubsztancia mibenlétét! Meghagyhatjuk egy finom ködben ezt a kifejezést: amiről sok mindent állíthatunk…
– A csitta a szótárak szerint az észlelt, megfigyelt dolog, de lehet a megfontolás, a döntés, akár a vágy tárgya is. Klasszikus értelemben figyelem, értelem, gondolkodó készség, elme…
– És mi a csitta meg az elme viszonya? Vagy ezek azonosak?
– Ahogyan én látom, a csitta a legszélesebb tudati mező, mint mondjuk az éter, ami a finom természeténél fogva átjár mindent. A tudat eme széles mezején belül helyezkedik el az öntudat (ego, ahamkár), és egy csápja kicsit túl is nyúlik e kozmikus tudatmező határán. Az öntudat körén belül, s azon kicsit túlnyúlóan létezik az értelem (buddhi), azon belül és kicsit túlnyúlóan az elme (manasz), ami aztán az érzékszerveken keresztül érintkezik az anyag tárgyi világával. Ezek a tényezők mibenlétüket tekintve, természetükre nézve tulajdonképpen egyek, csak a működésük, a szerepük más és más. Vagyis az elme azonos is az egyetemes tudati mezővel, meg különbözik is tőle.
– Nevezhetjük a csittát kozmikus tudatnak?
– Talán igen, egyetemes tudati mezőnek mindenképpen. És ennek a kozmikus tudati mezőnek az individuális párhuzama az egyéni tudat (csit) megjelenése. A lelkeket nevezik ezért lélek- vagy tudat-szikrának is. Ahol a tudat, ott a lélek, mert a tudat hordozója a lélek, a lélek tünete pedig a tudat. A kettő elválaszthatatlan egymástól.
– Nehezen tudom követni…
– Nem baj, próbálj inkább ráérezni a rendszerezés igazára. A sorrendiséget mondjuk egy haldokló esetében könnyen tetten érheted. Előbb megszűnik a külvilág észlelése, vagyis az érzékszervek visszahúzódnak az elme köré, aztán a gondolkodás redukálódik az öntudatra, ameddig a testben jelen van a lélek, majd amikor a lélegzettel együtt eltávozik belőle, akkor értheted meg igazán, hogy a visszamaradt test nem az, akit te szerettél. Idegenné válik, mert éppen a lényeg távozott el belőle. A lélek- vagy tudat-szikra kilépése miatt áll be ez a változás, nem az anyagösszetétel változott meg az egyik pillanatban még életjeleket mutató, a másik pillanatban már holt testben. Láttál már halottat?
– Igen, igen láttam – hangzott a kissé tétova válasz.
– Amikor pedig a lélek kilép a testi burokból, akkor a köztes lét szféráin vagy akár pokoli szenvedések bugyrain keresztül, de mégis halad tovább az örökkévalóság útján. Hát ehhez a haladáshoz kell a magasabb tudatosság!