Egy alkalommal a koreai buddhizmus gyakorlója tartott előadást egyetemistáknak. Azzal kezdte, hogy használják az eszüket, bízzanak az ítélőkészségükben, és semmit ne fogadjanak el kritikátlanul. Azt is elmondta, nincs szükség tradícióra, a jelen pillanat számít, minden most dől el. Ezután korrekt előadást tartott a koreai buddhizmus történetéről, tantételeiről, amit hallgatósága nagy elégedettséggel nyugtázott. Lassan kifutni látszott az időből, de mint jó előadó, fölvetette, hogy hozott néhány objektumot, amit szeretne megmutatni, ha még van türelme a hallgatóságnak. Természetesen volt türelmük.
Elővett egy fakolompot, s elmondta, a hagyomány szerint ezzel szokták jelezni a szertartások kezdetét, s bemutatta a megszólaltatás módját is: így kell fogni a kolompot, úgy kell tartani az ütőt, és így, ebben a ritmusban kell megszólaltatni. A diákok áhítattal bámulták és hallgatták az egyébként roppant esztétikus objektumot, és elvarázsolták őket az évezredes mozdulatok. Majd előadónk elmondta, elhozta ám a tanítói köpönyegét is… „Megmutassam?” – tette föl a költői kérdést, mert hallgatóságát már teljesen levette a lábairól. „Ez a köpönyeg ilyen és ilyen anyagból készül, kötelezően ilyen a színe. Amikor tanítok,
akkor szoktam fölvenni. Így kell belebújni, előbb a jobb oldali ujjába, majd a bal oldaliba, és amikor leveszem, így és így kell hajtogatni…”
Osztatlan tetszést aratott az előadás, külön érdekesség a gyakorlati bemutató. Én pedig elgondolkodtam. Azzal kezdődött az előadás, hogy mindenki az ítélőkészségében bízzon, nem kell semmit elfogadni. Ezt a tételt a hallgatóság azonnal elfogadta, amivel rögtön önellentmondásba keveredtek. Ha nem kell semmit elfogadni, akkor miért fogadták el ezt a tételt? Egyetértettek abban, hogy az ítélőkészség mennyire fontos, de kritikátlanul elfogadták ennek fontosságát, anélkül hogy megítélték volna az állítás helyességét vagy helytelenségét. A szellemi alapvetésben elhangzott az is, hogy nincs szükség tradícióra, csak a jelen az érvényes. Majd elhangzott egy empirikus adatokkal és történelmi hivatkozásokkal teljes előadás a koreai buddhizmus históriájáról. Nekem a koreai buddhizmus egy szellemi tradíciónak tűnik, ami történeti perspektívából vizsgálva a jelen pillanatban is relevánsnak bizonyul. De ha nem szükséges a hagyomány, és csak a jelen pillanat számít, miért beszéljünk egy szellemi tradíció évezredes történetéről? De a hab a tortán az objektumok felsorakoztatása volt. A fakolompon látszott, évszázadok óta egyazon módra faragják, ugyanolyan módon használják, adott helyen ütik meg, a mozdulatok, a ritmus, a használat célja – mind a tradíció által kötött és meghatározott elem. Ha nem kell tradíció, akkor minek kell fakolomp? Ha nem érvényes a hagyomány, akkor Európa közepén, ma, mi végett az ősi, távol-keleti kultikus hangszer?
De a kedvencem a tanítói köpönyeg volt. Nincs tradíció! – és a köpönyeget így és így kell hajtogatni, előbb az egyik szárnyát, majd a másikat… Láttam az átszellemültséget az előadó arcán, ahogyan a számára kedves ruhadarab megidézte a tanítás szentségét, emelkedett hangulatát. Tudta ő is, hogy ezrek és ezrek, ezredévek óta ugyanúgy hajtogatták, és a mozdulatok önmagukban megidéztek valami szentséget. De miért kell akkor azt mondani, hogy nincs szükség a tradícióra? A szavak ennyire ne fedjék a cselekedeteket, vagy éppen fordítva, a tettek nem tükrözik a meggyőződést? Rend van így a fejekben? Ha azt mondja, nem kell tradíció, de mindent – a tanítást, a kolompolást, a hajtogatást – a hagyomány szerint csinál, akkor valamelyik oldal hibádzik. Éppúgy, mintha azt állítanám, hogy mennyire fontos a tradíció, de a hagyományt mellőzve mindent szeszélyesen, kényem-kedvem szerint csinálnék. Az ideális az, hogyha elismerem a hagyomány létét és fontosságát, tisztelettel adózom a tradíciónak, és követem is annak törvényeit, szokásait. Egy szellemi hagyomány áldásait csak akkor élvezheti az ember, hogyha műveli és szolgálja azt.