A káosz talányos jelenség, ha ugyan létezik. Egyesek állítják, a káoszt nem lehet megismerni, sem definícióval meghatározni, annyira kifürkészhetetlen. Épp a rendezetlensége folytán lehetetlennek tartják érthető jellemzők hozzárendelését, s meglehet a káosz maga annyira kaotikus, hogy nem is létezik. De akkor mit kezdjünk a jelenséggel? Ha mégis elfogadjuk a káosz létének lehetőségét, akkor két értelmezés adódik.
A káosz egyfelől a rendezetlenség, zűrzavar, másrészt a teremtést megelőző ősállapot. Az első értelmezés szerint lebomlás és fejetlenség, a második értelmezés szerint kibontakozás, a minden lehetséges potenciális esélye. A szó kettős értelme talán egyszerre igaz, minden rendben fölfedezhető a káosz,
és talán minden káosz megelőlegezi a rendet.
„Először a létezők legöregebbike, a Khaosz jött létre, majd a széles Föld.” – mikor ezt a részt olvasta föl grammatika tanárának Epikurosz, megállt, s megkérdezte:
– És a Khaosz honnan van?!
– A válaszért a filozófusokhoz kell fordulnod! – hangzott a válasz.
(Hésziodosz: Theogónia)
A káosz-elmélet szerint az adott rendszert érő kis behatás is nagyszabású következményekkel jár. Ha tetszik, az egész életet tekinthetjük ilyen káosznak. Apró dolgok végérvényesen megváltoztatják az életünket, egy találkozás sírig tartó szerelmet, vagy egy buta szó örök haragot eredményezhet.
Úgy mondják, az ember olyan, mint a gondolata. Elméből áll az ember, s a tapasztalatai az elméjében csapódnak le. Ha kaotikus az elmeállapot – és most ne feltétlenül megbomlott elmére, vagy zavart tudatállapotra gondoljunk – akkor az életnek a tulajdonképpen jelentéktelen behatásai végzetes eredménnyel járhatnak. Minél szűkebb az ember látóköre, annál inkább csak a saját érdekei, kénye-kedve határozza meg a gondolkodását. Az elmét hálóhoz is hasonlítják, amelynek ha aprók a szemei, minden csekélység fennakad benne. A tágabb látókör az elme hálójának szemeit nagyobbá teszi, így a fölösleges, jelentéktelen események áthullanak rajta, nincs fennakadás. Ha az ilyen tág horizonton gondolkodó embert kis erőbehatás éri – jelentéktelen tapasztalat, alaptalan bírálat, ostoba sértés – az áthullik az elmehálón, tehát nincs kaotikus reakcióhalmaz. A fontos dolgokat azonban a nagy szemű háló is fenntartja.
A szabadabb gondolkodás nem felelőtlenséget jelent, inkább lényeglátást. A kis behatás nem jár túlzott reakciókkal, s a nagy erőbehatások is csak kontrollált reakciókat váltanak ki. A világ dolgai iránti higgadtsággal szemben az eszmei, értelemmel vagy a lelkiséggel kapcsolatos jelenségekre egyre érzékenyebbé válik az ember tudata, így ott a látszólag jelentéktelen tények is fontossá válnak, és a kis behatások is jelentős hatást gyakorolhatnak: egy pillanatnyi megvilágosodás-élmény tartós felismeréseket hozhat. Ezt azonban talán mégsem a rendezetlenség káosz-tapasztalataként élnénk meg, hanem inkább a világmindenség nagy rendjének felismeréseként.
Amikor sikerül meghatároznunk a meghatározhatatlant, megragadnunk a kifürkészhetetlent, definiálnunk a definiálhatatlan káoszt, már nem vagyunk messze az élet enigmájának megoldásától, a világ rendjétől. A káoszból a teremtő ige csinál kozmoszt, rendezettséget. Ige, logosz, mantra, isteni hangenergia – mind ugyanarról árulkodik. A teremtés igével kezdődik – és tárggyal végződik. De ki az alany?