Két fogalom, amiket túlzott természetességgel használunk, a legtöbb esetben tökéletlenül, nélkülözve a távlatosabb szemléletmódot. A kultúra és civilizáció egymás mellé állítása legalább olyan ambivalens, mint a harang- és ágyúöntő mester foglalkozása. Az ilyen mesterember egyszerre dicsőít és rombol, hívogatja a lelkeket és öli a testeket, élet-halál ura. Kultúra és civilizáció akár szinonimnak is tűnhet, pedig szellemi szempontból távol vannak egymástól.
Mindkét fogalom az ember embermivoltára vonatkozik, vannak egyéni és társadalmi vetületei, s nézhetjük őket alulról és fölülről. Az ember az Isten jegyzetfüzete, aminek lapjait ha alulról nézzük, az írásnak csak a fordítottját látjuk.
Ma a civilizáció áldásait élvezzük: jól szervezett élet, kényelem, az érzékek öröme, kattintásra elérhető életfeltételek, de ennek megvan az ára. A kényelem elkényelmesedést is jelent. Amint kiesünk a jól szervezett rendszerből, kiviláglik függő, sőt magatehetetlen helyzetünk. A civilizált világ jól szervezett rendszere fölöttébb kényes egyensúlyon nyugszik.
A civilizáció itt és most teszi kényelmesebbé az életet: kiszolgál és kiszolgáltat. Sokszor önmagába forduló spirál:
olyasmiket hoz létre, amikre igazából nincs is szükség, s előbb megteremti a szükségletet, amit aztán igyekszik kielégíteni. A részletekről rengeteget tud, a nagy képet alig látja. A civilizáció koncentrált jellegű, a nevében benne van, hogy városias, letelepült jellegű. Koncentráltsága miatt az információ-sűrűsége magas, s ha természeti hasonlatot akarunk venni, akkor leginkább az ember központi idegrendszeréhez fogható. A másfél kilogrammnyi agytömeg idegsejtjei és neuronhálózata fantasztikusan koncentrált rendszert képez, és ne tagadjuk, csodálatos teljesítményt produkált. A tudás – hatalom, s ahol ma tart az ember, azt jobbára az eszével, intelligenciájával és civilizációjával érte el. A történelmi korokban azonban elég volt bevenni a várost, fölégetni a könyvtárat, vagy lefejezni az embert, s oda lett a település, a civilizáció vagy a koncentrált intelligencia.
Ezzel szemben a kultúra másmilyen természetű: szerteágazó, mindent átható. Nem koncentrálódik településre, ezért akár nomádnak is nevezhetjük. Ha rajta ütnek, odébb áll, nem lehet megfogni és megsemmisíteni. Levágják az egyik tagját, egy másik átveszi a szerepét. Vándor természetű, és nem izoláltan, koncentráltan létezik, hanem diffúz módon, a természet közegében tenyészik. Nem dogmatikusan kodifikált, civilizált vallás, hanem „pogány” (paganus annyi mint vidéki) azaz ősi meggyőződés, természet-hit, szakralitás jellemzi. A kultúra szerves, megfoghatatlan, mégis eleven, s ami nagyon fontos, a művelésen alapszik. Nem információt rögzít, hanem bölcsességet örökít. Inkább hasonlít az ember vérkeringéséhez, s a vért a tudat közvetítő közegének tekintik. Ha a civilizáció az agy és az intelligencia, akkor a kultúra a szív és a tudat, a jóérzés.
A civilizáció az individualizáció eszköze, a kultúra a szerves összetartozást jeleníti meg. Ebben nem is beszélhetünk elidegenedésről, az ember tudja a helyét és elfogadja a szerepét. A civilizáció éppen az egyéniesülés túlhangsúlyozásával kiszakítja az egyént a teljességből – így a látszatbiztonság ellenére marad a kiszolgáltatottság. A civilizáció önmaga igazolásával és fenntartásával van elfoglalva, míg a kultúra létezik. A civilizáció a Mit? kérdésére igyekszik válaszolni, ami menynyiségi jellegű, a kultúra a Hogyan? kérdésével foglalkozik, ami minőségi természetű. A kultúra ugyanakkor nem tagadó jellegű, úgy inspirál a civilizáció nyújtotta kellemes dolgok használatára, hogy közben szem előtt tartja minden tagja üdvét és hosszú távú sikerét, jólétét. Az egyéni érdekkel szemben hangsúlyozza a morális és etikai normákat, az élet teljességét szemléli, csillapítja a hitvány, áldatlan hatásokat, és magasabb nívóra emeli az emberek tudatát. Civilizáció azt jelenti, én vagyok a győztes, míg a kultúra jelentése: összhangban a mindenséggel.