A dzsainisták úgy vallják, három ékszer áll az ember rendelkezésére: a helyes hit, a helyes tudás és a helyes viselkedés. A hit nyilván nem vak hiedelem vagy vélekedés, hanem a spirituális látás egy formája, a viselkedés pedig az, ami látható az emberből. A hite – nem feltétlenül, a tudása sem feltétlenül, de a tettei mindenképpen látszanak. Igaz, az értő szem számára az ember cselekedetei árulkodnak az illető meggyőződéséről és tudásáról is, így a három ékszer közül egynek az ismerete szól a többiről is, és egynek a hiánya ellehetetleníti a többit. Mégis, mintha a helyes tudás kötné össze a legbensőbb meggyőződést a leginkább látható cselekvési szférával, ezért a tudás meghatározó szerepet játszik.
A tudás hatalom, mondják, és joggal mondják. De a tudás nemcsak hatalom, hanem felelősség is. A tudásnak vannak előfeltételei, amik feltétlenül, egyértelműen és közvetlenül megelőzik azt. Ezek lehetnek intelligens tényezők – mint a megismerés képessége, az okok felismerése a következményekben, a hasonlóság felfedezése a példában és a szent kinyilatkoztatás megértése – vagy
nem intelligens tényezők – mint például egy adott tárgy közelsége, az emberi látóképesség vagy a fény.
És mindezeken túl van egy fontos tényező: a megismerés folyamata, a tudás megszerzésének módszere. Ez a puszta ösztönszerű észlelésen és a kognitív percepción túl vonatkozik a következtetéses módszerre is. Következtethetünk például valaminek a nemlétéből valaminek a létére: nincs hideg, tehát van tűz. Következtethetünk továbbá valaminek a létéből valaminek a nemlétére: van tűz, tehát nincs hideg, végül valaminek a létéből következtethetünk valaminek a létére: van tűz, tehát meleg van.
Az észlelésen és a következtetésen túl még két eszköz fontosságát említik, előbb az intuíciót, majd a kinyilatkoztatás, az isteni tudás érvényét. Ez egyben minőségi sorrendet is jelent, az emberi tapasztalattól az isteni bölcsességig emelkedő sorrendben.
Ez idáig nincs is semmi hiba, de mi történik, ha megakad a megismerés folyamata, hogyha hiba csúszik az észlelésbe? Akár egyetlen előfeltétel hiánya is megakaszthatja a megismerés folyamatát, mit sem szólva a tudakozódás hibáiról, a hamis tudásról vagy a tudatlanságról.
Ahogyan a helyes tudásnak, úgy a hamis tudásnak is megvannak a maga előfeltételei. A hamis tudás oka lehet az ember érzékszerveinek tökéletlensége. A keselyű jobban lát, a denevér jobban hall mint az ember, s a kutya szaglása kiválóbb, mint a miénk, ráadásul a valóságnak csak egy viszonylag szűk spektrumára van rálátásunk. És ezen a résen belül is érvényesül két további hiányosság, a figyelmetlenség, amikor nem észlelünk valamit, vagy a téves észlelés, amikor félreismerünk valamit. Bizonyos tehát, hogy az ember téved, ha csak az érzékszerveire vagy az eszére hagyatkozik. Ezek a hiányosságok nemcsak veszélyhelyzet esetén érvényesülnek, hanem az emberi viszonyainkban is: a szélhámost behízelgő mosolya miatt megbízhatónak hisszük, vagy észre sem vesszük az intő jeleket. Ez rögtön felvillantja a harmadik hiányosságot, az ember hajlamát a csalásra. Mások megcsalása mellett önmagunk áltatása is általános, és ezt erkölcsileg éppoly elítélendőnek kell tekintenünk, mint mások rászedését. Ez az élethelyzet mindkét oldalon – a csalók és a becsapottak oldalán is – kerülendő. Tisztaság és őszinteség az egyik oldalon, vizsgálódás és józanság a másik oldalon segít az áltatás elkerülésében. Ha egyszer becsapsz, szégyen reád. Ha még egyszer becsapsz, szégyen reám…
Ezért állítjuk: tévedni emberi dolog, csalni megátalkodott dolog, megbocsájtani isteni dolog.
Ráadásul az anyag káprázata, az illúzió határozza meg a földi lét és benne az észlelés és a mozgás és az erkölcsi tartás vagy nem tartás korlátait: az illúzió az alaptónus a földi viszonyokban.