Az ókori görög bölcselet egyik különös vívmánya az a néhány szentencia, amit delphoi elvek néven ismerünk. Hajdanán a pompás Apollón-templom bejárata fölött díszlett az egyik legfontosabb és legismertebb filozófiai aforizma: Ismerd meg önmagad! A legenda szerint a hét bölcs egyike (Kheilón, Biasz vagy Szolón) kapta jóslatként, de miként valósítható meg a felszólítás, hogyan lehetséges ez? Az ősi indiai bölcsesség szerint mindenki magából indul ki, ez a tulajdonképpeni viszonyítási alapunk. Ennek ellenére az ember kevéssé tudatos önmaga kiléte felől. Abszolút értéken szinte lehetetlen önmagunk megismerése, az ember csak viszonyrendszerben képzelhető el.
Az emberi önazonosságnak különböző rétegei ismeretesek. Szervezetünket szerves kapcsolat fűzi az anyagi kozmoszhoz: a világegyetem leggyakrabban előforduló nehézféme a vas, amely ott kering az ember vérében, márpedig a vér a tudatosságot közvetíti. Mondhatjuk, csillagpor kering az ereinkben. Ráadásul testünk háromnegyed részben víz, amely a planétánkhoz köt bennünket. Organikus lényként az élővilág tagjai vagyunk, ahová biológiai faj, család, nemzetség szinten is tartozunk. Magas fokú értelemmel bírván az emberiség részei vagyunk, ami egyben közösségi hovatartozást is jelent. A kontinens, a nemzet, a régió, a környezet, törzsi és családi hovatartozásunk is fontos. A makrokozmikus háttér mellett mikrokozmikus determináltságunk szövete a genetikánk, ez határozza meg nemi és személyes identitásunkat, s ezen keresztül befolyásolja társadalmi helyzetünket is. E testi-fiziológiai determináltságon túl létezik egy végső, spirituális identitásunk is, az átman-mivoltunk. Valójában ez a végső, örök és változatlan entitás, e lelki szikra ölti magára az éppen aktuális formát, amely születések hosszú során folyton változik. Fiziológiai szervezetünk nem más, mint testet öltött gondolat. A Brihadáranjaka-upanisad szerint: „vágyból áll az ember, amilyen a vágya, olyan az akarata, amilyen az akarata, olyan a cselekedete, s amilyen cselekedetet végez, oda jut majd el.” (4.4.5.)
Az ember fizikai teste biológiai lényként, a mentális teste érzelmi lényként, spirituális teste pedig lelki lényként határozza meg őt magát. Az önismerethez szükséges a kozmikus identitás felismerése, a psziché működésének ismerete, valamint a végső, isteni forrás ismerete.
Az önismeret lehetetlen Isten ismerete nélkül, és hozzátehetjük, hiteles önismeret nélkül sem érthető meg Isten. E keleti bölcseleti tételt támasztja alá Euzébiusz egyházatya, aki egy az i. e. 300 tájáról Nagy Sándor kortársától származó történetet idéz:
Egy indus bölcselő fölkereste Szókratészt, a par excellence filozófust Athénben, s megkérdezte, mi a filozófiájának lényege? Szókratész azt válaszolta, hogy az emberi lét problémáit tanulmányozza, mire az indus bölcs elnevette magát, mondván, az isteni dolgok vizsgálata nélkül lehetetlen megérteni az emberi dolgokat.
Egyesek útja a hitelesebb önismeret felé egyenes és direkt, mások buktatókon keresztül haladnak, és kitérőket tesznek. Van, aki erény által emelkedik, más a bukás által szembesül igazibb önmagával. Homorú tükörben jobban látszanak a visszásságok, de talán az erények is. Fontold meg jól, s haladj tovább! – szól a tanács a tanulás és a következetes önismeret útján, amire leghelyesebb, ha úgy válaszolunk: Szakadjon le rólam mindaz, mi nem én vagyok!
S hogy ki meddig jut? Az ember genetikai térképe átkódolható zenévé. Mintha testünk mikrokozmosza együtt zengene a kozmikus szférák zenéjével. Lelki mivoltunk spirituális genetikájának ismerete talán az isteni éneket visszhangozza…