A világkép a mindenség és benne az emberi szubjektum értelmezési módja. Magyarázat a világ létére, az ember létére és a helyes – vagy nem helyes, de elfogadott – viselkedési motiváltságra. A világkép egy mintázat, szövet, amelyből ki-ki a saját életét szabja ki.
Az eredeti világképnek az archaikus paradigmát tekintjük, amely az aranykor idilli állapotának, a bűntelenség és teljes harmónia közegének kora, amelyben nem is lehetett helytelenül cselekedni. Ekkor még érvényesült a teremtmények eredendő jósága, minden közel volt a tökéletességhez. Az archaikus paradigma rövid foglalata így szól: Ég Atya és Föld Anya boldog gyermeke az Ember. A tökéletességhez nem kellett semmit tenni, elegendő volt a puszta létezés. A hiteles lét legitimálta önnön valóságát.
A következő paradigma a mitikus világkép, amikor az egységes isteni harmónia dualitásokra bomlott és kialakult a világi jó és rossz fogalma. A fény mellett ekkor jelent meg az árnyék, s e két hatalom mitikus küzdelme azóta is tart. A
természet jelenségeiben ma is ez a korszellem tükröződik, hiszen a természet egyik legáltalánosabb elve az egyensúly. Nem dermedt neutrális egyensúly, amely gyakorlatilag élettelen, hanem a szélsőségek között oszcilláló dinamikus egyensúly, amely tendenciájában és hosszabb idő során valósul meg. A mitikus világképben az árnyék velejárója a fénynek, az istenek és démonok rokonai egymásnak. Ebben a világképben már követhet el hibákat az ember, de azért az igazság mindig győz.
A vallásos paradigma a következő, amely az eredendő jóság helyett az áteredő bűnnel terheli meg az ember lelkiismeretét. Hangsúlyos szerepet kap a bűn, aminek feloldásához nem elegendő pusztán létezni, vagy helyesen cselekedni, hanem megváltásra van szükség. A megváltás pedig csak a kiváltságosokra vonatkozik – ezért ez a világkép megköveteli a szervezeti, felekezeti elköteleződést. A hajdan emberközelben élő, barátságos istenség mostanra megközelíthetetlen és félelmetes istenné vált. A fény és árnyék szimbolikus eszméje helyett vallási ideológiák mellett kell elköteleződni, ami remek lehetőség a megfélemlítésre és a megkülönböztetésre. A bűntudat fenntartása kisebbrendűségi komplexussal terheli meg az embert, aki így kiesik a mindenség társ-teremtőjének státuszából és szinte automatikusan kárhozott állapotba kerül.
A vallásos világképet az utóbbi századokban felváltani látszik a tudományos paradigma, amely sokszor éppoly dogmatikus, mint az elődje volt. Ez a világmagyarázat varázstalanította az ember látását, a csodákat kimagyarázta, az égi hivatás helyébe a földi boldogulást állította. Alantas emberi ösztönök manipulálásával tarja fönn magát a rendszer, ideológiája a kételkedés, s bár első pillantásra kecsegtetőnek tűnik, súlyos következményekkel jár, amiket magunk is tapasztalhatunk. Arnold Toynbee mondása aktuálisabb, mint valaha: a XVIII. század felszámolta a Vallást, a XIX. század felszámolta az Istent, a XX. század felszámolta az Embert. A XXI. században már maga a Föld következik, ami tényleg az emberi civilizáció végét jelentené.
Világnézeti válság akkor következik be, ha meginog az adott paradigmába vetett bizalom. Ma ennek a bizalomvesztésnek a korát éljük. Az aktuális korok mindig átmenetet képeznek egyik és másik történelmi, társadalmi és szellemfejlődési stádium között. Még a legstabilabb rendszerek is ingatagnak bizonyulnak a távolból nézve, és megdönthetetlennek hitt birodalmak, ideológiák és rendszerek enyésztek el szinte nyomtalanul. Ez a személyes élet síkján is igaz: ami megfelelő hajnalban, az nem biztos, hogy este is alkalmas. Ám a rengeteg változás mellett is érdemes meglelni a változatlan, maradandó pontokat.