– Fiam, az ember nem mentes a hibakereséstől. A tudatlanság vezérelte ember mások töméntelen jó tulajdonsága közt is csak rosszat lát, a szenvedélyes ember örömmel csócsálja más hiba-hulladékait, a jóságos pedig látja, észleli mások hiányosságait, de nem ragad le azoknál.
– Van-e tovább? Létezik-e ennél is finomabb látásmód? – tudakolta az ifjú növendék.
– Lennie kell, nem állhatunk meg a jóságosságnál… – válaszolt az idős mester, igazítva kicsit átalvetőjén. – Hogy mit lát a lelki tudatú ember? A sok rossz tulajdonság között, sőt, azok ellenére is észreveszi azt a csekélyke jót, ami mindenkiben ott rejlik.
– Bennem is ott a hibakeresés? Te hogy látod?
Ugyan nem akarta elszomorítani az ifjút, mégis erőteljesen szólt.
– Sok emberi tulajdonság tükröződik az állatokban, vagy inkább fordítva: az állati tulajdonságok az emberben? Az állati tulajdonságokhoz hasonlítás sokszor megalázó – a jószágok számára… Az ember jellemzője az élénk értelem
és a nagyfokú szelektív készség. Ilyen tulajdonságokkal persze az állatok is rendelkeznek, ezért aztán példázat gyanánt is felhozhatóak. Két állat különösképpen jó példaképe az embernek: az egyik a légy, a másik a hattyú. Képzelj magad elé egy tágas mezőt, telis-teli csodaszép, illatozó virágokkal. Az egyik tövében azonban, sajna, egy kutya is elhelyezte ürülékét. Jő a légy, s vígan zümmög. S e tarka réten mit vesz észre a légy? Nem a számtalan virágot, hanem az egy szem ürüléket. Ilyen a légy szelektív készsége.
Ezt már inkább magának mondta. Viszszaemlékezett, milyen ártatlan szemmel tudakolta maga is a hibakeresés ellenszerét annak idején mesterétől. S amikor a hajdan hallott és mélyen a szívébe vésődött választ most elismételte, magába szállt, s azon töprengett, vajon menynyire sikerült megfogadnia a hajdan kapott tanácsot?
– És a hattyú? – zökkentette ki az ifjú szava.
– Szemben áll vele a hattyú. Tiszta vizű tavak s folyók látogatója a hattyú, csak ott telepszik meg, ahol kerülheti mindazt, ami szennyes. Hajdanán, az aranykorban – úgy mondják – csak kétféle ember élt a földön, a hattyútisztaságú, és a vezérhattyú tisztaságú… A hattyú a tisztaság szeretetén túl szintén megkülönböztető képességéről nevezetes: képes különbséget tenni a víz és a tej között.
– Ezt én is tudom! – kottyantotta közbe az ifjú, mert hiszen ő is szeretett volna inkább a hattyúhoz hasonlítani, mint egy zümme légyhez.
– Persze, te is tudod! Képes vagy megkülönböztetni a tejet a víztől… Csakhogy a hattyúnak ez akkor is sikerül, ha a kettő össze van elegyítve. Márpedig akkor bajban volnál! A hattyú viszont magához veszi az értékes tejet, s kiszűri, mellőzi a közömböst. Te miféle születést választanál inkább, a hattyúét, avagy a légyét?
A pillanatnyi szünetet a mester törte meg.
– Ne válaszolj, ne is mondj semmit. Mindenki a hattyúét választaná. De te miféle tudatállapottal rendelkezel? Mit veszel észre a mezőn, s mit látsz a másik emberben?
Az ifjú lehorgasztotta fejét, s tudta, nincs mit mondania. Hiába szeretne hatytyú lenni, még mindig csak légyként zümmög az esze.
– A szemétből is kapard ki az aranyat! Ne feledd, így tanítottak a régiek. És ne bánkódj, inkább törekedj. Előbb fegyelmezd gondolatodat, ne engedj a hibakeresésnek! Aztán majd ha a könyörület szemével látsz, akkor egyre több aranyat fedezel majd fel! Gondolat, akarat és érzés lakik benned, kívánom, csillapuljon csapongásod a szépség és szeretet oltáránál. Legyél hatytyú, válaszd mindig a valódit, az igazat s a szépet!