Az emberfajta szabatos megnevezése homo sapiens, értelmes ember. Több más készsége mellett talán ez teszi igazán egyedivé – a gondolkodás képessége, az ész, az önreflexió. Nehéz eldönteni, átok-e az értelem vagy áldás, de már ezen a kérdésen is az értelem segítségével tudunk csak töprengeni, így tekintsük inkább áldásnak.

Minden dolognak van hivatása, megvan az a cél-okság, amely megmagyarázza az adott dolog létezésének értelmét és hivatását. Éppen ezért a dolgokkal lehet élni, vagyis rendeltetésük szerint alkalmazni őket, és lehet visszaélni, amikor nem a hivatásuk szerint használjuk azokat. Az értelemnek is van hivatása, megvan az a cél, ami végett az emberre ruháztatott. Ha pedig van hivatása, akkor lehet vele élni és lehet visszaélni.

Az értelemmel való visszaélés problémája akkor merül föl, ha megfelelő erkölcsi szintre eljutott az ember. Addig bármiféle készségünket úgy használjuk, mintha birtoklásuk magától értetődő volna, s hivatásuk a mi kényünk-kedvünk kiszolgálása lenne. Egy ösztönlény nem gabalyodik bele az önreflexió hálójába, primer módon élvezi az élet ajándékait és igyekszik elkerülni a vele járó kellemetlenségeket.

Az értelem eme ösztönös, a létfenntartást és az abból fakadó önérvényesítést és természetes önzést szolgáló alkalmazását nem is tekinthetjük igazán emberi értelemnek, ezt az érzékszervi jellegű értelmet bármely élőlény gyakorolja.

Az értelem első humán szintje az ész és a tudás. A megértés vágya tudakozódásra, vizsgálódásra vezeti az embert. Azon túl, hogy tapasztal, igyekszik következtetni is. Információt gyűjt és adatokat halmoz, racionális módon igyekszik magyarázni az egyébként irracionális életet – merthogy azt mégis inkább tekinthetjük csodának és varázslatnak, semmint unalmas okszerűségnek.

Az ész jó esetben hűvös, független, nem vonódik bele a vizsgálódásba – bár már az ókori görögök is kimondták, hogy nemcsak kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, mert a vize már más, de egyszer sem lehet ugyanabba a folyóba lépni, mert a belelépéssel megváltozik, már nem ugyanaz. A XX. században ezt a kvantum-elmélet mondta ki: a megfigyelés eredménye függ a megfigyelő személyétől. Vagyis olyannak fogod látni a világot, amilyennek látni akarod. Az efféle bevonódó vizsgálódás empíria helyett inkább fenomenológiának nevezhető, nem steril in vitro kísérlet, hanem in vivo gyakorlás, műfaja nem a száraz deskriptív ok-adatolt leírás, hanem a beleéléssel megfogalmazott esszé. Helyezkedj bele a vizsgált élethelyzetbe, úgy többet megérthetsz róla.

Ez nem mindig sikerül. Az adat, információ, ész és ráció terén kimagasló az ember, de az összefüggések felismerése, a megértés, belátás, realizáció és bölcsesség terén botladozunk. Be kell lássuk, a tudás és a bölcsesség között nincs szükségszerű összefüggés. Az írástudatlanság nem feltétlenül műveletlenség. „Talán még soha sem volt oly sok tudás birtokában s volt egyszerre oly öntudatlan az ember, mint éppen korunkban. Megterhelve rengeteg célkitűzéssel és mégis céltalan, oly kiábrándult és mégis az ábrándok játékszere. Ez a fura ellentmondás átjárja egész modern kultúránkat, tudományunkat, de a filozófiánkat, irodalmunkat és művészeteinket is.” (W. M. Urban: The Intelligible World 1929. p. 172.)

Ösztönös értelem, vizsgálódó tudás, önző ész – mire vezet? Mintha mindez még csak az elemi alkalmazása volna az emberi értelemnek. Visszaélés a vizsgálódás? Hamisság az igazság kutatása? Tudatlanság az értelem?

Végső hivatását az emberi értelem a végső valóság vizsgálatában találja meg. A mulandó és a maradandó megkülönböztetése is tudás, de az abból fakadó felismerések már a bölcsesség körébe tartoznak. Az információn túl fontos a helyes felismerés, az adaton túl az összefüggés, az ész határán túl a bölcsesség. Mert az igazi bölcsesség a szeretet gyakorlati képessége.