Az ókori görögök a boldogság keresésében jelölték meg az emberi élet célját. Ezzel a megfogalmazással azóta is szinte mindenki egyetért: igen, boldog akarok lenni! Elégedjünk meg ezzel a véleménynyel, vagy keressünk másik megoldást? Zarathusztra például nem a boldogságra törekedett, hanem életműve megvalósítására, fáradozásai mellett mégis boldognak volt mondható. Buddha a szenvedés megszüntetésében jelölte meg az ember helyes törekvéseinek célját, mégsem tűnt keserű embernek. Jézus az égi királyság eléréséről beszélt, s igaz szenvedések árán, de maga mögött hagyta a földi királyságot.

Amennyiben a boldogságot elérendő célnak tekintjük, azzal egyszeriben elérhetetlen távolságba toltuk ki. Az a pillanat, félek tőle, sosem jön el, amikor boldogságunk összes előre megfogalmazott feltétele rendelkezésre áll majd. Hiába tűnik zöldebbnek a szomszéd kertje, kielégítőbbnek a holnap, a következő cél, vagy áhított objektum, az efféle várakozások rendre nem teljesülnek. Nem olyan a boldogság, mint az árnyékod? Minél inkább szaladsz utána, annál jobban fut előled? A bölcsek ezért mondják, hogy a boldogság nem cél, hanem következmény.

Minek a következménye? Talán a boldogság kutatásának? Nem, ezt az előbb elvetettük. Akkor a szerzésből vagy a birtoklásból fakad? Bizonyára nem. Talán a szerelemből vagy a barátságból? Ezek a nemes emberi érzések kétség kívül hozzájárulnak a boldogsághoz, de az emberi viszonyok változékonyak, így érzéseinket sem tekinthetjük a boldogság forrásának. Akkor talán cselekvésre vagy éppen nem cselekvésre vezessük vissza? Spirituális alaptörvény, hogy amit meg akar őrizni az ember, azt elveszíti, amit meg elenged, az visszatér… ez már majdnem boldogság. Egyáltalán, jó helyen keresünk? Külső forrásra vezessük vissza a boldogságot? Nos, az anyagvilág korlátozott – mit várjunk tőle? Az a definíció, mely szerint boldogság az, ha nem szenved túlságosan az ember, még a gályarabnak sem kielégítő.

Ezért jobb, ha a boldogságot nem kívül, hanem inkább belül keressük. A bölcsek azt mondják, a lélek eredendő sajátossága a lét, a tudat és a boldogság, hiába tapasztaljuk az életben ennek épp az ellenkezőjét: a mulandóságot, a tudatlanságot és a boldogtalanságot. Ez a homorú tükör azonban megmutatja, mennyire fontosak ezek a vonások. Ha lelki lényünk eredendően boldog, akkor csak felszínre kell hozni, mi több, hagyni kell érvényesülni ezt a természetes tulajdonságot. Mikor visszaáll eredendő lelki helyzetünk – nevezzük akár megvilágosodásnak, fölszabadulásnak vagy üdvösségnek – akkor eljutottunk a boldogság forrásához. Ekkor a boldogság már nem érzés, hanem tudatállapot, a mindenség megközelítésének szellemi módja. Forrása az istenes szolgálat, mibenléte az egyenlő lelki látásmód, eszköze a szeretet, következménye az elégedettség. Ez már nem a kezdők kenyere…

Egy indiai történet szerint a becsvágyó, ámde ostoba törpe igen nagy feladatra tör: ágaskodik, hogy elérje, megkaparintsa a holdat. Rajta kívül mindenki tudja, hogy próbálkozása eleve kudarcra van ítélve, ő mégsem nyughat. Ilyen az ember is, amikor erővel akarja megszerezni a legmagasztosabb eredményeket, ahelyett hogy kivárná, amíg azok áldásképpen reászállnának. Az efféle hiábavaló próbálkozás a vesztesek sorsa. Egyszeres vesztes az ember, ha önmaga sorsát nem képes beteljesíteni, kétszeres vesztes, ha másoknak is ártalmára van. Háromszoros vesztes, ha a nehéz gyermekkorra hivatkozva kudarcos felnőttkort ér meg, s elégedetlen öreggé válik. A többszörös vesztes, aki hatványozottan omlik össze az élet megpróbáltatásai alatt, s nem látja a felhők ezüst bélését. De a végérvényes vesztes az, aki elszalasztja az őszinteség, bölcsesség és szeretet erényeit, lehetőségeit. Törpe az ember és messzi a Hold – de nem elérhetetlen.