„…minden egyensúly két ellentétes tendencia egyidejű akciójának a gyümölcse; ha az egyik vagy a másik akció teljesen megszűnne, az egyensúlyt viszszaállítani többé sohasem lehetne, és maga a világ teljes egészében eltűnne” – írja René Guenon. A kiegyensúlyozottság tehát feszültség; mondják, kényes egyensúly, az ellentétek párharca és egymásra utaltsága – ilyen a megosztott világ.
Sokan az anyag s a szellem egyensúlyára vágynak, de manapság csak az egyik serpenyőbe vetünk mindent – az anyag serpenyőjébe. Veszni látszik a szellemi oldal, így az egyensúly lehetősége is. Egyensúlyát vesztett módon mindent anyagilag mérünk: méterek, pénzérték, százalékok és milligrammok. A láthatón és mérhetőn túli valóság elillan a méterrúd és az elektronmikroszkóp elől: a metafizikai dimenzió anyagi eszközökkel aligha mérhető.
Hajdanán, meglehet, a másik serpenyőbe vetettek többet, a szellemébe, és a szemlélődés, az egységes látásmód volt általános, ami mellett, valahol az emberek szeme sarkában érvényesült csak a
matéria világa. Valóban hídnak tekintették a bölcsek az életet, s nem akartak házat építeni rajta.
A húr megfeszítése
Hat éven át Sziddhártha és követői csendben éltek, s egyszer sem hagyták el az erdőt. Szomjukat esővízzel oltották, éhségüket egy-egy szem rizzsel, egy kis sárral vagy a madarak ürülékével csillapították. Le akarták győzni a szenvedést ezért szellemüket erősítették, hogy képesek legyenek megfeledkezni a testükről. Aztán egy szép napon Sziddhártha felfigyelt egy öreg zenész szavaira, aki egy arra haladó csónakban oktatta tanítványát.
– Ha túlfeszíted a húrt, elpattan, ha viszont túl lazán hagyod, nem fog szólni.
Sziddhártha hirtelen ráeszmélt, milyen nagy igazság rejlik ezekben az egyszerű szavakban, és hogy évek óta rossz úton halad… Tanulni anynyi, mint változni! A megvilágosodáshoz a középút vezet, amely minden esetben két véglet között húzódik. A középút a nagy igazság, amelyet Sziddhártha felfedezett. Ezt az utat hirdette a világnak. (Bernardo Bertolucci: A kis Buddha)
Melyik egyensúlytalanság az üdvösebb: a szellemi, vagy az anyagi természetű? Két rossz közül kell-e választani? Higgadtabb barátaink mondhatnák, maradjunk a realitások talaján, nézzük inkább az anyagi természetű egyensúlytalanságot. Ezt már ismerjük, talán tolerálni is képesek vagyunk. Csakhogy a világi realitások meglehetősen ingatag talajt jelentenek, ennél már csak a megbomlott kor kvázi-spiritualitása a képlékenyebb. Én inkább azt mondanám, ha tiszta tant tiszta forrásból talál az ember, legyen inkább fanatikusan idealista, mint számítóan mérlegelő.
Sokan a siker-kudarc, magány-társaság, tűrt és tiltott erkölcsiség szélsőségei közt egyensúlyoznak. Mások mérlegelnek: tömeg, megmérettetés, lelepleződés… a latolgatás bizonytalanságot eredményez, vagy átcsap latorságba.
Az egyensúly mérésének eszköze a mérleg, de az egyensúly nem mérlegelés kérdése. Mint ahogyan fekete és fehér középarányosa a szürke, de ez még nem egyensúly, inkább unalom. Az üzletek mérlegeit hitelesítve szabad csak használni, de vajon mi hitelesíti személyes életünk mérlegét? Ha egyenleget akarunk vonni életünk menetéről, megfelelő mércére van szükségünk. A képlékeny világi mércék helyett az abszolút lét metafizikai mértéke biztosabban eligazít. Kényes helyzetben – tartják a titkos tanítások – a higgadt elméjű bölcsek viselkedése a zsinórmérték… A harmonikus az maradandó, a labilis meg összeomlik.