A zarándok delelőkor a Gangesz partjához ért. Hajnalban már járt itt, az erős és néma sodrás a pirkadat sápadt alig-fényében még titokzatosabb volt, mint este, amikor a lemenő nap sugarai aranyozták be a partját. Aki korán kel, annak a folyam vize még langyos, a későn kelő zarándokoknak már csak hideg víz jut: napkelte után dermesztően hideg a szent víz. Elmerengett a szent folyam áldásain, nagy tisztelettel lehajolt, néhány csepp vizet a markába vett és a fejére hintette, ez éppen olyan, mintha szentséges fürdőt vett volna benne. A földi Gangesz a mennyeinek a folytatása, a teremtés ősvize, amely az Isten lábaitól fakad – innen a szentséges ereje. Megtisztul bűneitől, aki megmártózik benne, és itt, a felső folyásnál selymes, zöldes a vize, érződik a szentséges kisugárzása. Gömbölyűre koptatott kövek a meder szélén, és tudnivaló, a megjelölt kivételes köveket szentnek tekintik. Amelyik kövön egy fehér csík fut körös-körül, az áldott kő, mintha a papok felsőteste körül futó szent zsinórt idézné a mintázata. Amikor a természetiben megmutatkozik a természetfölötti… az nagyon kedves volt neki.
Semmi nem háborgatta elmélkedését, mindaddig, amíg egy kisfiú oda nem lépett hozzá.
– Ek rúpí! Adj egy rúpiát! – sivította vékony hangján, és a zarándok felé nyújtogatta vékony kezét. Volt ebben a kinyújtott kézben valami ősi báj. Látszott, nem az ínség vezette a kisfiút, inkább a megszokás, vagy talán a csíny? Hogy egy elmélyült zarándokot próbára tegyen? Mekkora szent az illető?! A zarándokban is feltámadt a csintalan kisfiú. Ahogyan az akarta próbára tenni őt, a vándor is elhatározta, próbára teszi a kisfiút. Egy rúpia egy kisgyereknek – valóságos vagyon! Azért mennyi édességet kaphat a bazárban! Lehet, hogy csak néhány szem járna érte, de sugárzó elevenségét látva az árusok többet is a kezébe nyomnának. Jóllehet egy rúpia nem döntötte volna romba zarándokunk pénzügyi helyzetét, mégis visszafordította a kisfiú ingerkedését.
– Tudod fiam, – szólt komolyan, de a szeme csintalanul nevetett – én aszkéta volnék, tőlem nem kérni szoktak, hanem inkább adnak nekem az emberek…
Nem fejezte be, mert hogyan is lehetett volna befejezni ezt a mondatot? Meg is rettent, talán túlfeszítette a húrt? Nem akarta ő kifosztani a gyereket… Végképp zavarba akkor jött, amikor a kisfiú már nem feléje nyújtogatta a kezét, hanem ruhája szegélyét kezdte bontogatni, és előhalászta kincsét: egy rúpiát! Most már nem az üres markát nyújtotta a zarándok felé, hanem az adakozó kezét. Mintha ez a kéz is több lett volna, mint egy kisfiú testtagja, mintha a kozmikus kéz nyújtaná az örök jószolgálatot annak kedvezményezettje, leendő elfogadója felé. És milyen nehéz lett volna fölvállalni ezt a szerepet!
– Ugyan, felejtsd el! – szólt a fiúcskához. – Látom, ismered jól, mi a törvény, tudod, mi a helyes, rendben van az így. Nincs szükségem a pénzedre, nálad jobb helyen van!
– Nem, nem, kérlek, ne utasíts vissza! Fogadd el…
– Szó sem lehet róla! Látom hajlandó vagy odaadni, ennyi elég nekem.
– De én mindenképpen szeretném odaadni… neked.
– Vedd úgy, hogy elfogadtam! – és igyekezett elhárítani a kisfiú ajándékát, de a vékony kéz fölöttébb határozottan meredt feléje. A kisfiú hajthatatlan volt.
– Tudod mit? Én már elfogadtam jóindulatodat, a pénzérme maradhat a tiéd... – semmi változás. – De ha mindenképp meg akarsz szabadulni tőle, ha az utolsó ragaszkodásodat is fel akarod számolni, akkor ne nekem add, add inkább a Gangesz anyácskának!
Ezzel a fiúcska szó nélkül a szent folyam felé fordult, kis keze három kört írt le maga előtt, markában a vagyonkájával, és a vízbe hajította az érmét.
Amikor a természetiben megmutatkozik a természetfölötti… az nagyon kedves volt a zarándoknak…