Közösségi tudatunkban az egyéniség szorosan összefügg a szabadság igényével. Évszázadok óta úgy gondoljuk, hogy az egyének sokasága alkotja a kisebb és nagyobb közösségeket, a családot, a társadalmat, az emberiséget. Nehezen tudnánk a közösség egészéből levezetni az egyént – ez nehezen összeegyeztethető individuális szabadságigényeinkkel. Nem vitás, a szabadság tetszetősebb üzenet, mint az igazodás…

Az egyéniség kibontakoztatására rendkívüli hangsúlyt fektetünk, legyen ez az öltözködésben, viseletben megnyilvánuló extravagancia vagy a sikeres élet valamely eleme: a pálya, a karrier, az alkotás, önmegvalósítás, de akár a személyre szabott számítógépes környezet vagy a senki máséhoz nem hasonlítható csengőhang a telefonon. A sokféleség kétség kívül szép dolog, varietas delectat, a változatosság gyönyörködtet...

Az elkülönült individuum azonban a legtöbb esetben elkülönült érdeket is jelent. Egy zenekarban sem egyféle hangszer játszik csupán s az ember a kertjébe sem egyféle virágot ültet, ám a harmóniát az összhangzat nyújtja. Ugyan a monokultúrának is megvan a szépsége – gondoljunk csak egy hatalmas búzamező hullámzó kalászaira, de emberi viszonyainkban a monokultúrát inkább ijesztő falanszternek érezzük. A túlságosan elkülönült egyén inkább elidegenedettnek számít, sokszor természetes környezetében is idegenként jár-kel az ember. Igaz, egyedül érkeztünk meg saját életünkbe, és egyedül is távozunk, a két végpont között azonban gyakorolhatjuk az ember egyik legnagyobb erényét, az együttműködést. Az összetartás nem csupán az emberre jellemző, hiszen ismerjük a nyájösztönt, a falkaszellemet, vagy a méhek jól szervezett társadalmát. Ha télvíz idején az égre tekintünk, más természeti példát is láthatunk: a vonuló vadlibákat. Közöttük is példás az összetartozás, egymás segítése.

  • › A vadlibák csoportosan „V” alakban szállnak. Ahogy szárnyukat mozgatják, a levegő felhajtóereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 75 %-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.
  • › Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amit a többi vadliba szárnycsapása biztosít. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon társai erőfeszítéseinek köszönhetően.
  • › Amikor a vezető vadlúd elfárad, egy másik veszi át helyét az élen.
  • › Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítésükben biztassák.
  • › Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul vagy elpusztul. A ludak ezután visszatérnek saját rajukhoz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik csapattal repülnek együtt, míg el nem érik sajátjukat.

Ha a vadlibák erényeit ötvözhetnénk emberi mivoltunkkal... akkor minden bizonnyal egymást segítve dolgoznánk, s támogató szellemben végeznénk munkánkat, így a szükséges harmónia megléte esetén bizonyosan gyorsabban és könnyebben érhetnénk el céljainkat. Ha volna annyi eszünk, mint egy vadlúdnak, akkor a közös célok érdekében együtt dolgoznánk a közösséggel. A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést. Egy jó közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy biztató gágogás szóljon, ne pedig baljós károgás. Ha volna annyi együttérzés bennünk, mint a vadludakban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik. Keresd meg az egyéni törekvések és a közösségi működések érzékeny határát, és cselekedj hasznosan.