Hol keresse az ember a szépséget? A vallásos ember az isteni szférában, magában Istenben leli meg, a filozófus az ideák világában, a természettudós a bioszférában. A szerelmes az imádottjában, tehát az emberben, a pragmatikus a célszerűségben és az érzéki ember a gyönyörökben. Jól mondják, hogy ahány ember, annyi szépség-elképzelés, és mégis mintha közös szépségideál húzódna meg az egyedi szép mögött. A szép az érzéki egység az érzéki sokaságban. A gondolkodók igyekeztek az egyetemes szépet is megragadni, bár elismerhetjük, azt nehéz meghatározni, mi a szép, azt viszont könnyebb, hogy mi tetszik az embereknek. Az olcsó zsurnalisztika ezért a bulvárszéppel foglalkozik, míg a maradandó, emelkedett szépség más területek sajátja. Az esztétikai érzékű ember ösztönszerűen, közvetlenül ismeri föl a szépet, minden különösebb törvény és elmélet nélkül. Érezni érezzük, érteni kevésbé, megmagyarázni alig tudjuk. A szép mindig titokzatos marad.
A szépséget az ember igazából nem is az eszével fogja föl, hanem inkább ráismer. Ahogy az értelmes ember ismeri föl beszélgetőtársában az értelmest, úgy talán a szépséggel bíró ember épp a szépséggel ismer rá a szépségre. Amíg a szépségről csak racionálisan gondolkodunk, nagyon nehéz rácsodálkozni a varázsára. Szépség által ismerni meg a szépséget…
Létezik-e egyetemes szépség? Van-e a jelenségeken túl rejlő mögöttes lényeg? Vajon az esztétika volt-e valaha és lehet-e a jövőben ismét a megismerés és megvilágosodás hiteles eszköze? Létezik-e abszolút szépség és erény, vagyis tökéletes esztétika és etika, vagy minden csak viszonylagos?
Ha a világ csak a káoszból keletkezne, és csak a megsemmisülés felé tartana, s nem hordozna magában valami természetfölötti, isteni lényeget, akkor a válasz valószínűleg kategorikus nem volna. A megsemmisülés felé tartó világban értelmetlen véletlenszerűség volna a szépség, s a halálba tartó vonaton egyre menne, vajon szépen, avagy rútul viselkedik-e az ember.
Ellenben ha a mindenség a harmóniából fakad, az isteni akaratot tükrözi és az eredendően igaz, jó és szép lelkek sokasága népesíti be, akkor a szépség igenis indokolt. A szép a tökéletesnek egy másik neve. A szép egyetemes voltát nem anyagi vagy aritmetikai értelemben kell elfogadnunk, hanem erkölcsi és intellektuális módon, mert akkor a szép a láthatatlan kifejeződése lesz olyan jelekben, amik mégis érzékelhetők az ember számára. A művészet bölcselet nélkül minden kiválósága mellett sem elégíti ki az embert, állítja William Paton Ker XIX. századi skót esszéista.
Erre az egyetemességre mutat rá egy érdekes kísérlet, az összetett fényképezés. Ha több portrét fényképezünk egyazon lemezre, vagy több emberi arcot másolunk egymásra, az eredmény egy generikus arckép lesz, amelyből eltűnnek az egyes arcok sajátságai, és kitetszik az egyetemes lényeg, megmutatkoznak a tipikus jellemzők. Elmosódnak az egyéni arcvonások, s eredményül megkapjuk az alanyok legjobb, legáltalánosabb, legfinomabb vonásainak egyetemes képét. Azaz sejtelmesen visszahúzódik az egyéniség, az egyediség, és előtérbe kerül, mintegy az egyedek vonásaiból összegződik az egyetemesség. Ez az egyik, a kézenfekvő megközelítés. Így a generikus arckép sejteni engedi, hogy a jelenség mögött van valami lényegi. De az is lehetséges – és ez a kevésbé kézenfekvő olvasat – hogy nem a sokból tevődik össze az egy, hanem az Egy tükröződik ezernyi formában. Egyetlen eszményinek tekinthető szép arc ezernyi ember vonásaiban visszatükröződhet, de a kevésbé szép nem vet árnyékot az ideális szépségre. Miljom csepp van az óceánban, és minden cseppben ott az óceán…