A misztika a szótárak szűkszavú definíciója szerint „hit az érzékfelettiben, az isteniben; annak a lehetőségében, hogy az ember közvetlenül is érintkezhet a természetfeletti erőkkel.” Az oktatás egyik legnagyszerűbb definíciója pedig így hangzik: az élet lényegének átadása élőtől élőnek, külső eszközök bevonása nélkül.
A misztika szó gyöke, a görög müein szó a szem behunyására, így az érzéki észlelés kikapcsolására utal, ami a belső megvilágosodás elérését segíti elő. Ugyanakkor a hallgatásra is utal, hiszen a misztika titkait avatatlanokkal nem szabad közölni. Szűkebb értelemben a misztika kultikus cselekményeket, s a nyomukban fellépő lelki élményekkel elért divinikus érintkezést jelent.
E cselekmények eszköztárában találjuk a kultikus étkezést, vagy éppen koplalást, érzékszervi hatásokat (euforizáló zene, tánc), beavatási misztériumokat és pszichés hatásokat (fürdő, testi sanyargatások, ingermegvonás), bódító befolyásokat (füstök, tudatmódosító szerek), vagy akár erotikus várakozásokat (Isten mint vőlegény, szent nász). A misztikus élmény elnyerésének nemes útja az aszkézis, szemlélődés és meditáció.
Azonban éppen a meghasonlott korokban élnek vissza sokan a misztikus élményekkel, ezzel kompromittálva a szentség eme egyik utolsó bástyáját. Tévesen állítják, hogy ami misztikus, az zavaros, sötét és ködös, s a nemes eszközöket is nemtelen célok elérésére használják: az asztrológiát párkeresésre, a misztikát a kíváncsiság kielégítésére, Istent a vágyak beteljesítésére… Az anyagtól megcsömörlöttek sokszor úgynevezett misztikus eszközökhöz folyamodnak. Weöres Sándor mondja: „Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.”
A tudálékos sarlatánok is „misztikus” tapasztalásokról beszélnek, csakhogy az ő kezükben művirág van…
Mondják, világnézetté akkor válik a misztika, ha az embernek a világhoz fűződő viszonya is új tartalmat nyer, s ezzel végbemegy a transzformáció. Megvilágosodásuk nyomán a nagyok mindig visszatértek az emberek közé, hogy tanítsanak, szolgáljanak.
A misztika egyik csúcsteljesítménye a személyes öröklét felismerése, ezáltal a mulandóság szellemi legyőzése. A másik a mindenség egységének átérzése. Ilyenkor megszűnik a világ objektumra és szubjektumra történő széthullása, s az ember teljesen tudatában van annak, hogy lénye szervesen összefügg a mindenséggel. Önmagában is felfedezi az isteni áthatottságot, s nem elkülönült egyedként cselekszik, hanem az isteni akarat engedelmes, együttműködő eszközeként. A teljes meghódoltság állapotában már nem az empirikus ember gondolkodik, beszél és cselekszik, hanem a Mindenség szelleme és léte fejeződik ki általa. Az ilyen állapot nem mindig érthető a külvilág számára, és sajnos sokan visszaélnek mások hiszékenységével.
Gondolhatnánk, ilyen fennkölt eszményeken túl aligha létezhet más egyéb. Ám a misztika mindeme gyümölcsei csak fanyar vackornak tűnnek az isteni szeretetmisztérium eksztázisa mellett, ahol az öröklét a belépőjegy, az egység tudata meghaladandó lépcső, s az eleven istenkapcsolatból fakadó engedelmesség csak a kezdők kenyere. A szeretetmisztika iskolái azonban annyira rejtettek, hogy sokszor maguk a misztikusok sem ismerik fel azok jelentőségét, mit sem szólva a közönséges szemlélőkről.
Mindezek alapján gondolhatnánk, oktatható a misztika, de ez még sincs így. Hallani a vacsoráról és jóllakni egészen más természetű élmény. Mindaddig, amíg csak információközlés történik, nem megy végbe a misztikus változás. A jelöltnek magának kell megszereznie a felismeréseket, az ő tudatában kell összeálljon a kép, személyes tapasztalásokra van szükség.
Érett művésszé kitartással és mesterkurzusok látogatásával lesz az ember. A lelki érlelődéshez is kitartás kell, és ajánlott a mester fölkeresése. Egy jó mester mindent elmond, ami a jelöltre tartozik, a többi már rajta múlik. A mester legföljebb fejlődésre ösztönző körülményeket teremthet növendéke számára, de nem élhet helyette. Az efféle lelki gondoskodás mögött igazi szeretet és jóindulat rejlik, ami idővel kiváltja a növendék magasabb belátását. Így válhat a lelki transzformáció eredményeként a keresőből gyakorló, majd adeptus, azaz a téma elmélyült, avatott művelője. Ám idővel akkor is föl kell tennie saját magának az önleleplező kérdést: Adeptus, milyenné tett a Mester? Erre a választ ki-ki maga adja meg…