Metszően hideg téli este, korán alkonyodik, a parkban alig jár ember. Ilyenkor mindenki behúzódik egy meleg sarokba, forró italt vesz magához, úgy töpreng a mulandóságon, vagy várja a tavasz még oly messzinek tűnő fuvallatát.

A faóriások árnyékában kisebb társaság igyekszik a park egy kitüntetett szöglete felé, férfiak és asszonynépek, idősebbek és fiatalok. Első pillantásra csak egy sziklaorom és annak árnyai sejlenek, közelebb lépve kibontakozik a látvány, valóságos többszintű labirintus a sziklaépítmény – termek, lépcsők, szökőkutak és kilátó platformok egymásba nyíló kusza szövedéke. A finom kovácsoltvas kerítésen belül megáll a társaság, lélekvezetőjükre figyelve körbeállnak. A külvilágból érkeztek, de a kerítésen belül már egy finoman megszűrt környezet érvényesül. Egy-egy szál füstölő fölajánlásával szentelik meg vállalkozásukat. Lélekvezetőjük mindenki kezébe ad egy szál illatos füstölőpálcát. Egy közös lángról gyújtja meg mindenki a magáét, egy tűz ereje izzítja mindegyiket.

A kerítés mentén a bokrok alatt szúrják a földbe a füstölőket, illatuk az égbe száll. A szépen kövezett teret hókása fedi, latyak mindenütt. Mintha egy jeges tengeren kelnének át, csúszkálva elindulnak az oszlopcsarnok felé, s a mozaikmintás mandaladísz erőtere mentén állnak körbe.

A lélekvezető a mellette álló labirintusjáró kezébe ad egy titkos kincset, amit az félve les meg a tenyerében, úgy, hogy más ne is lássa, majd tovább adja a mellette állónak. Lassan körbeér a kincs – az idő-kő. A múló idő jele van egy nagyobbacska kavicsra festve. A teret már legyőzték, mert maguk mögött hagyták a külvilágot, most az idő-kő az örökkévalóság kulcsát adta a kezükbe.

Egy szűk csigalépcsőn körbe-körbe tekeregve elindulnak fölfelé, egyenként, a sötétben tapogatózva. Az első szinten a boltozatos tetejű központi csarnokba jutnak, amit érdekes dimenzió-perspektívás mennyezeti festménykazetták ékesítenek. Ez a Fergettyű-vár… Vezetőjük iszákjából előhalássza a fából esztergált csigát. Ezt a kövezeten mindenki egymás után megpörgeti, kinek így forog, kinek úgy… Mintha az élet is egy körforgás volna, egyik embernek hamarabb véget ér, a másiknak akadálytalanul, hosszan, kiegyensúlyozottan forog. Ahogy tovább indulnak, egy kis barlangba jutnak, ami valóságos kápolnát idéz, az elmélkedés szent helyét jelöli ki. A falán egy szentkép: imádkozó szerzetes, aki előtt mindenki fejet hajt. Égő tömjénáldozatot mutatnak be, s ahogy a barlang kürtőjén át az illatos füst száll az égbe, úgy emelkedik tudatuk is… Ez a szent gyógyulások barlangja, illatos kenetet vesznek magukhoz, a fohász a gyógyulásért és tisztulásért meghallgatásra talál: az élet vizének csöppjei hullnak rájuk a kürtő magasából.

Végül felkapaszkodnak a legmagasabb teraszra, itt égi palotákat látnak, s tudják, megérkeztek a mennyei szférákba. Visszatekintenek a megtett útra, s a teret elválasztó füstölők illata összevegyül az engesztelő tömjénáldozat füstjével. Ebben a mennyei illatfelhőben szárnyra kél a lélekmadár, fémből megmunkált albatroszt röptetnek zsinóron, de mintha magától röpülne a csillogó jószág. Egy darabig időznek a magaslaton, élvezve a szellemi horizont emelkedettségét, aztán lassan indulnak, viszsza az égből a földre, vissza a világba. Amint a nagyok – Buddha, Zarathusztra, Jézus – mindig visszatérnek a világba, az emberekhez, ők is visszasüllyednek a hétköznapok világába. De már másképpen: teret legyőzve, időtlenséget birtokba véve, tudatukban emelkedve, és felvértezve egy égi üzenettel, meggyőződéssel és reménységgel: nem útvesztő a labirintus…