Arany­kor? Ugyan, egy deka­dens, bukott, ret­te­ne­tes kor­ban élünk, nem arany­kor ez, nem menny­or­szág, inkább vala­mi poko­li vas­kor. Csupa szen­ve­dés, kor­lá­to­zott­ság, hiány és nyo­mo­rú­ság. És sok­szor a szen­ve­dés vagy a meg­pró­bál­ta­tás az öröm és esély álru­há­já­ban érke­zik. A bol­dog­ság rit­kán húzza magá­ra a szen­ve­dés gúnyá­ját…

Mint­ha örök rab volna az ember – rabja kor­lá­ta­i­nak, szen­ve­dé­se­i­nek, meg­szo­ká­sa­i­nak és hiú remé­nye­i­nek. Nem csoda, hogy inkább a fele­dést kere­si az ember – de a lán­cok és rácsok elfe­le­dé­se még nem sza­bad­ság.

A böl­csek azt mond­ják, az anyag véges vilá­gá­ban még az örök rab­ság is csak kor­lá­to­zott. Ha ez a rab­ság tény­le­ge­sen örök és vég­ér­vé­nyes volna, akkor esé­lye sem volna az ember­nek a sza­ba­du­lás­ra, akkor a sza­bály győ­ze­del­mes­ked­ne a kegye­lem s az együtt­ér­zés fölött. De hátha ez az örök rab­ság mégis véges? Hátha csak addig tart, amíg az ember szánt szán­dék­kal a sötét­sé­get választ­ja? Amíg az iste­ni vilá­gos­ság helyett az illú­zió homá­lyát akar­ja? Amíg a káp­rá­zat kiszol­gál­ta­tott­ja? Sokan biz­tat­nak: amint a lélek a vilá­gos­ság felé for­dul, köte­lé­kei kez­de­nek meg­la­zul­ni. A sors, a karma és a bűn gúzs­kö­te­le kezd leol­dód­ni, meg­in­dul a meg­vi­lá­go­so­dás folya­ma­ta, és egy­szer csak eléri az ember a töké­le­te­sen tisz­ta tudat­ál­la­po­tot. Lehet, éle­te­ken át halad, de végül eléri a cél­ját. Legyőz­ni az időt – ez az ember köte­les­sé­ge.

Az anya­gi min­den­sé­get alig néhány ténye­ző hatá­roz­za meg: a tér és idő, infor­má­ció és karma, vagy­is az ok-oko­za­ti össze­füg­gé­sek lán­co­la­ta. A tér és idő koz­mi­kus kon­ti­nu­u­mot alkot, s a tér egyes szeg­men­se­i­ről annak meg­ha­tá­ro­zó sze­rep­lői gon­dos­kod­nak: a pla­né­ták iste­nei, az égtá­jak őrei, kicsi­ben pedig az orszá­gok urai, a csa­lá­dok fejei.

Az időt ma egy­fe­lől a szó­ra­koz­ta­tó ipar rabol­ja el az ember­től, más­részt a tör­té­né­szek és poli­ti­ku­sok ural­ják, okkult szin­ten pedig a kisebb misz­ti­ku­sok, mert a múlt, a jelen és a jövő isme­re­te csak kez­de­ti foko­zat a misz­ti­kus képes­sé­gek sorá­ban.

Az infor­má­ci­ót a tudo­mány igyek­szik bir­to­kol­ni, az infor­mált­sá­got mégis inkább a véle­mény­for­má­lók és a tömeg­tá­jé­koz­ta­tás ural­ja. Haj­da­nán ez a pap­ság kezé­ben volt, a vasár­na­pi pré­di­ká­ci­ó­kon ők tájé­koz­tat­ták az embe­re­ket arról, hogy mi tör­té­nik a világ­ban, illet­ve arról, hogy miként kel­le­ne visel­ked­ni.

Koz­mi­kus szin­ten az infor­má­ció tár­há­za az Ákása-kró­ni­ka, az uni­ver­zum fáty­la mögött meg­hú­zó­dó infor­má­ci­ós mező. Más szó­val a ter­mé­szet­fö­löt­ti meta­tu­dás mil­lió kódolt mant­rá­ja, amik egy-egy terem­tés­cik­lus összes hát­tér-infor­má­ci­ó­ját, az egész min­den­ség léte­zés­mód­ját meg­ha­tá­roz­zák.

A tér a poli­ti­ku­sok kezén, az idő a szó­ra­koz­ta­tás mar­ká­ban, az infor­má­ció a táro­ló­egy­sé­gek ura­i­nál – mint­ha a min­den­ség min­den eleme hamis befo­lyás alá került volna. De mi a hely­zet a kar­má­val? A kar­mát is lehet bito­rol­ni? Mint­ha nem lenne árnyék-erő, ami fölül­bí­rál­ja a kar­mát… az lesújt, ha eljő az ideje. Az ember felejt, a karma nem felejt.

Ha tuda­tá­ban vagy tér­nek és idő­nek, az infor­má­ci­ó­nak és a kar­má­nak, akkor még egy lebom­ló és deka­dens kor­ban is meg­va­ló­sít­ha­tó a lelki gya­ra­po­dás fényes arany­ko­ra. Leg­alább kicsi­ben.