Ha még maradt ben­nünk kér­dés a bizony­ta­lan­ság vilá­gá­ban, fogal­maz­zunk meg ismét ket­tőt! Mi a koz­mi­kus vagy meta­fi­zi­kai táv­la­ta a földi lét­nek az egyén s az egész embe­ri­ség vonat­ko­zá­sá­ban? Mi a val­lás sze­re­pe a poszt­mo­dern kor­ban? A lako­ni­kus válasz: Enyé­szet és fel­emel­ke­dés, vala­mint kiút…

Enyé­szet és fel­emel­ke­dés

Az ember meg­ba­bo­ná­zott préda-egér­hez hason­ló­an der­med­ten áll az idő-kígyó igéző tekin­te­té­nek suga­rá­ban s úgy várja vég­ze­tét. Hiába a lát­szó­lag önfe­ledt tevé­keny­ség, vagy a lázas buz­ga­lom, hiába a hely­vál­toz­ta­tás öröme a kicsi­vé zsu­go­ro­dott pla­né­tán, szel­le­mi­leg és spi­ri­tu­á­li­san az ember job­bá­ra egy hely­ben topo­rog. A sür­gés-for­gás vagy a der­medt tét­len­ség egy­aránt az enyé­szet elke­rü­lé­sé­nek stra­té­gi­á­ja. Ha a világ­min­den­ség a meg­sem­mi­sü­lés felé tart, akkor a Föld űrha­jó s a rajta utazó ember sem kivé­tel e tör­vény­sze­rű­ség alól. Az elté­ko­zolt élet az enyé­szet felé tart. Az anyag­el­vű­ség e vég­ze­tes meg­sem­mi­sü­lés-kép­ze­té­vel szem­ben a lel­ki­ség egé­szen más­faj­ta táv­la­to­kat nyújt. A neo­pla­to­nis­ta Pló­ti­nosz pél­dá­ul az Enne­á­dok­ban kije­len­ti: „Az élet a szel­lem ener­gi­á­ja (VI.9.17.), a Jó ener­gi­á­ja, a szel­lem által hatá­rol­va” (VI.7.21.6.), így aztán jogos fel­té­te­lez­nünk az élet magasz­tos fel­ada­tát, a vissza­in­teg­rá­ló­dást ebbe a maga­sabb szel­le­mi rend­be. Numé­ni­osz pedig Pló­ti­nosz mes­te­rét, Ammó­ni­oszt idézi: „nem győzi le a test (a lel­ket), hanem ő győzi le azt, nem mint zsák­ban lévén a test­ben, hanem inkább a test van a lélek­ben”. (Pló­ti­nosz: De nat. hom. 3.8.600.3.) Ez az évez­re­des gon­do­lat össze­cseng szvámí Vivé­kán­an­da indi­ai taní­tó véle­ke­dé­sé­vel, misze­rint az ember inkább lélek, aki­nek teste van, sem­mint csu­pán test, amely­nek oly­kor lelke is lehet.

Kiút

Mint­ha kelep­cé­be került volna az ember. Vagy útvesz­tő­be, ami sok­kal ádá­zabb szer­ke­zet, mint a labi­rin­tus. A labi­rin­tus célja nem az elté­ve­dés, hanem a beju­tás a közép­pont­ba, az ott vég­be­me­nő transz­for­má­ció, majd az ismé­telt kiju­tás a sza­bad­ba, de most már tel­je­sebb ember­ként, a sötét­ség ősfé­lel­mé­nek ava­tott legyő­ző­je­ként.

A labi­rin­tus­ban az első fel­adat a biza­ko­dó és bátor köve­tés, az ösvény végig járá­sa. A máso­dik, s talán a leg­fé­lel­me­te­sebb fel­adat a közép­pont eléré­se. A közép­pont­nak egyet­len hiva­tá­sa van, hogy az embert elve­zes­se saját belső zűr­za­va­rá­nak, félel­me­i­nek, belső sötét­sé­gé­nek fel­ol­dá­sá­ig. Itt az ember bele­ki­ált­ja a sötét­be – saját tudat­alat­ti­já­nak sötét­sé­gé­be –, hogy nin­csen szörny, nincs démon, csak vilá­gos­ság van. Ez per­sze a labi­rin­tus köze­pén még csak remény­ség, nem bizo­nyos­ság. Való­ság­gá akkor válik, ha az ember elin­dul kife­lé, s az isten­női gond­vi­se­lés arany fona­lát kezé­ben tart­va most már for­dí­tott irány­ban végig­jár­ja az ösvényt s kita­lál újra a nap­vi­lág­ra. Ez a labi­rin­tus har­ma­dik hiva­tá­sa. Akkor való­ság­gá válik az előbb még csak remélt mon­dat: Nin­csen sötét­ség!, az ember pedig fel­is­me­ré­sei és rea­li­zá­ci­ó­ja bir­to­ká­ban újjá­szü­let­ve vissza­ta­lál job­bik énjé­hez, önma­gá­hoz. Ilyen egy magas rendű beava­tás…

A val­lás­nak álta­lá­nos­ság­ban ezt a kiút sze­re­pet kel­le­ne betöl­te­nie. Nem tár­sa­dal­mi jószol­gá­lat, nem civil sze­rep­vál­la­lás, nem kul­tu­rá­lis érté­kek gon­do­zá­sa vagy pusz­tán erköl­csi neve­lés a val­lás fel­ada­ta, hanem a meta­fi­zi­kai való­ság fel­mu­ta­tá­sa és a gya­kor­lók célba érke­zé­sé­nek segí­té­se. Ez a fel­adat érvé­nyes a poszt­mo­dern kor­ban is.