Ha még maradt bennünk kérdés a bizonytalanság világában, fogalmazzunk meg ismét kettőt! Mi a kozmikus vagy metafizikai távlata a földi létnek az egyén s az egész emberiség vonatkozásában? Mi a vallás szerepe a posztmodern korban? A lakonikus válasz: Enyészet és felemelkedés, valamint kiút…
Enyészet és felemelkedés
Az ember megbabonázott préda-egérhez hasonlóan dermedten áll az időkígyó igéző tekintetének sugarában s úgy várja végzetét. Hiába a látszólag önfeledt tevékenység, vagy a lázas buzgalom, hiába a helyváltoztatás öröme a kicsivé zsugorodott planétán, szellemileg és spirituálisan az ember jobbára egy helyben toporog. A sürgés-forgás vagy a dermedt tétlenség egyaránt az enyészet elkerülésének stratégiája. Ha a világmindenség a megsemmisülés felé tart, akkor a Föld űrhajó s a rajta utazó ember sem kivétel e törvényszerűség
alól. Az eltékozolt élet az enyészet felé tart. Az anyagelvűség e végzetes megsemmisülés-képzetével szemben a lelkiség egészen másfajta távlatokat nyújt. A neoplatonista Plótinosz például az Enneádokban kijelenti: „Az élet a szellem energiája (VI.9.17.), a Jó energiája, a szellem által határolva” (VI.7.21.6.), így aztán jogos feltételeznünk az élet magasztos feladatát, a visszaintegrálódást ebbe a magasabb szellemi rendbe. Numéniosz pedig Plótinosz mesterét, Ammónioszt idézi: „nem győzi le a test (a lelket), hanem ő győzi le azt, nem mint zsákban lévén a testben, hanem inkább a test van a lélekben”. (Plótinosz: De nat. hom. 3.8.600.3.) Ez az évezredes gondolat összecseng szvámí Vivékánanda indiai tanító vélekedésével, miszerint az ember inkább lélek, akinek teste van, semmint csupán test, amelynek olykor lelke is lehet.
Kiút
Mintha kelepcébe került volna az ember. Vagy útvesztőbe, ami sokkal ádázabb szerkezet, mint a labirintus. A labirintus célja nem az eltévedés, hanem a bejutás a középpontba, az ott végbemenő transzformáció, majd az ismételt kijutás a szabadba, de most már teljesebb emberként, a sötétség ősfélelmének avatott legyőzőjeként.
A labirintusban az első feladat a bizakodó és bátor követés, az ösvény végig járása. A második, s talán a legfélelmetesebb feladat a középpont elérése. A középpontnak egyetlen hivatása van, hogy az embert elvezesse saját belső zűrzavarának, félelmeinek, belső sötétségének feloldásáig. Itt az ember belekiáltja a sötétbe – saját tudatalattijának sötétségébe –, hogy nincsen szörny, nincs démon, csak világosság van. Ez persze a labirintus közepén még csak reménység, nem bizonyosság. Valósággá akkor válik, ha az ember elindul kifelé, s az istennői gondviselés arany fonalát kezében tartva most már fordított irányban végigjárja az ösvényt s kitalál újra a napvilágra. Ez a labirintus harmadik hivatása. Akkor valósággá válik az előbb még csak remélt mondat: Nincsen sötétség!, az ember pedig felismerései és realizációja birtokában újjászületve visszatalál jobbik énjéhez, önmagához. Ilyen egy magas rendű beavatás…
A vallásnak általánosságban ezt a kiút szerepet kellene betöltenie. Nem társadalmi jószolgálat, nem civil szerepvállalás, nem kulturális értékek gondozása vagy pusztán erkölcsi nevelés a vallás feladata, hanem a metafizikai valóság felmutatása és a gyakorlók célba érkezésének segítése. Ez a feladat érvényes a posztmodern korban is.