Ha arra a kérdésre keressük a választ, miért az ateizmust, a fundamentalista nézeteket, egy hiteles vallásosságot, vagy éppen a megvilágosodott spirituális szellemiséget választja valaki szellemi alapállása gyanánt, akkor a spirituális erények és szellemi tapasztalatok milyenségére és mennyiségére, valamint a kegyelmi állapot meglétére vagy hiányára kell gyanakodnunk. Amíg a tudatos eszmélés csak a világ csodáira lát rá, addig annak a bűvöletében él majd, abban leli meg örömét. Ha megvan a megfelelő előkészítés, könnyű hinni, ha nincs, könnyen a saját hitetlenségében kezd hinni az ember. Mindenki a benső hajlandósága alapján választja meg szellemi táplálékát, s a neki megfelelő helyen fogja otthon érezni magát. Ha erénytelenül élnek az emberek, elvész számukra a hit – észszerű magyarázat, de borzasztó távlat… vagy inkább rettentő jelen. A közelmúlt
kimagasló mestere, szvámí B. R. Srídhar, a bengáli vaisnava hagyomány tekintélyes tanítója írja:
Az ember korábban felhalmozódott jámbor tettei, belső alkalmazkodó készsége, valamint a reá szálló isteni kegyelem eredményeképpen eszmél föl. Bizonyos vonzalom támad benne, s e vonzalomnak köszönhetően találja meg a neki megfelelő környezetet. Benső hajlandósága szerint választja meg a közegét. Vonzódása vezérli majd, az intuíciója vezeti. Az intuíció az anyagi síkon s az istenes életben is működik – ez a lélek még föl nem fedezett benső hajlama, amely elvégzi majd a szelekció, s a régi eszmék elhagyásának és az újak elfogadásának munkáját. (szvámí B. R. Srídhar: Arany lajtorja 4. Próba, íz, győzelem)
Amikor a deviáció lesz a fősodor, akkor a deviáns válik normálissá, s a normális lesz a deviáns. A jelenkor tudati-erkölcsi állapota elképzelhetetlen lett volna mondjuk a gótika korában: hogy az emberek ne higgyenek Istenben, ne a hitük határozza meg a világlátásukat és a viselkedésüket, ne a túlvilági örök életre törekedjenek? Ez az akkori fősodorbéli gondolkodáshoz, világlátáshoz képest olyan deviáns viselkedésminta lett volna, ami értelmezhetetlen, éppúgy, mint jó néhány mai gondolkodó számára az, hogy a hit alapján határozza meg a saját életét. Bizonyos korokban és kultúrákban a vallás a fősodor, s az ateizmus a deviáns. Máskor megfordulni látszik ez az arány, s ami addig eltévelyedés volt – jelesül az istentagadás – az most az előkelő fősodor helyét foglalja el, s aki még hisz, az sajnálni való tévelygőnek, vagy egyenesen rendszerellenes veszélyes diszszidensnek minősül, és deviánsként megbélyegzik. De tudnivaló, a zuhanó repülőn nincsen ateista…
Meglehet, a vallásosság fogalmát és gyakorlatát meg kell tisztítani a reá rakódott hibáktól, tévedésektől és sallangoktól. Ne keverjük össze az ideológiai torzulásokat a tiszta transzcendenciával, az emberek gyöngéit az isteni valósággal, az elvakultságot a megvilágosodottsággal, a fizikát a metafizikával! Ne a történelmi árnyék sötétségében ítéljük meg a vallást s a hitet, hanem a teljes megvilágosodás tiszta fényében!
Ezért a vallások fölötti megújult vallás a létezés, a tudat és a boldogság alapvető elveinek valósághű felismerésén alapuló koherens rendszer nyújtotta állandósult spirituális tapasztalás kell legyen, amit az ember legmagasabb rendű intellektuális képességei alapoznak meg, a személyes felismerések és belső megélések támogatnak, az élet gyakorlati szükségleteire történő eredményes alkalmazás bizonyító erővel visszaigazol, s egybevág a szent hagyomány normáival.