Közkeletű vallásos tétel, miszerint az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ennek alapján nem antropomorf istenképről, hanem deomorf emberképről kellene beszélnünk, bár ezt sokan bizonyára vitatnák. Ha elfogadjuk ezt az eredetet, azt is mondhatnánk, az ember egy kis isten, vagy Isten epigonja.
Néhány probléma azonban fölmerül, például az ember esendősége, tökéletlensége. A meghasonlásra hajlamos ember vagy egy tökéletes Isten félresikerült önarcképe, vagy egy esendő Teremtő nagyon is valósághű mása. E már-már blaszfémiába hajló képzettel szemben áll egy indiai teremtésmagyarázat. A titkos tanítások szerint a Teremtő megértette, hogy nélküle az ember nem képes fennmaradni, ezért kísérőként a testébe költözik, s három szervrendszerében – az érzékszervekben, az elmében és a szívében –, illetve három állapotában – az ébrenlétben, az álomlátásban és az álomtalan mélyalvásban – vesz menedéket, így kíséri az embert. Egészen meglepő a középkor egyik jelentős misztikusának, Taulernak idevágó gondolata, szerinte ugyanis „Isten a legmagasabb képességekben – az emlékezetben, az intellektusban és az akaratban – kíván lakozni, hogy ezeket isteni módon működtesse.
Ez az ő igazi lakhelye, tevékenységi területe. Itt kell őt keresnünk, ha valóban meg is akarjuk találni, ráadásul a legrövidebb úton.”
E két ellenkező szellemű teremtésmagyarázat rámutat az ember gyámoltalanságára, az ősharmóniából történt kiszakadására, de arra is, hogy ez az epigon nincs magára hagyva. A klasszikus görögök mítoszaiban az epigonok hősök, a Théba alatt elesett hét bajnok fiai, akik tíz évvel a vesztes ostrom után bosszúhadjáratot indítottak, s a Delphoiban kapott jóslat értelmében győzedelmeskedtek is.
Mára azonban elszállt a klasszikus kor, s a hős epigonokból epigon hősök lettek, olyan utódok, akik nem tudnak felnőni elődeik nagyságához. Általánosságban ilyen epigon a mai ember is, Isten epigonja. Az epigon sajátja az utánzás, újabb értékek hozzáadása nélkül. Ragályosan terjed az ilyen pótélet, sok az álklasszikus, az utánzó, a pszeudoélet, pedig a formák szolgai, átélés nélküli ismételgetése kong az ürességtől.
Persze lássuk be, az ember tulajdonképpen mindent kap, tanul, elsajátít, nagyon kevés vonás a sajátja eredendően. Ám ezekkel az adományokkal felvértezve saját életet kell élnie. Nem szükségszerű, hogy az ember sztereotip élethelyzeteinek egymásutánja üres utánzat maradjon. Az epigonizmus kihasználatlanul maradt lehetőség, akár a le nem szakított gyümölcs. Az öntudatlan, sodródó élet egyfajta uborkalét – az ember lassan fonynyad és megkeseredik. Ezt a látens, szinte csupán a biológiai funkciók vezérelte életet még epigonizmusnak sem nevezhetjük, mert hiányzanak a példaképek, sőt, az utánzás képessége is.
Az aktív, energikus, de fajsúlytalan élet az alacsony igazodású epigonizmus, amikor a féltudás és a divat diktátumai nyomán látszólag tevékeny, valójában csak ismétlő életet él az ember. A szédelgők, mímesek, szélhámosok más szerepében tetszelegve remélnek sikert. Olykor nagy lelkesedéssel imitálják az életet, de a megélés helyett marad a túlélés, mert a hamis dolgok mindenképpen lefoszlanak.
A tudatosan vállalt, felelős élet komoly lépés a hősi epigonizmus felé. Hiszen archetipikus élethelyzetek mindig is voltak, s még ha ezek nem is ismerhetők föl minden esetben, a legtöbb ember őszinte, hiteles tapasztalatokra tesz szert az efféle szituációkban és adekvát válaszokat ad a kihívásokra. Hiteles epigon lehet például az alterego, a hasonmás, vagy a misztériumjáték szereplője, ha teljesen azonosul választott példaképével. Goethe pedig egyenesen így fogalmaz: „…a lelkek is részesülnek Isten örömében, mint ővele boldogan együttműködő erők. A teremtés munkája rájuk lesz bízva. Az ember nem más, mint Isten és a természet dialógusa, s e párbeszéd más bolygókon bizonyosan fennköltebb természetű.”