… a székesegyház belső terében járokkelek. A méretek lélegzetelállítóak. Középütt igazi barokk baldachin, öles, hullámzóan csavarodó tölgyfaoszlopokon áll a pazar tetőzet. Az apszis ablakain beszűrődik a világosság, és egy hatalmas isteni sugárkoszorún át vetül a főhajóba – roppant hatásos fénymágia és egyetemes szimbólum. Mindenütt tombol a márvány…
A bejárattól jobbra, az első oldalkápolnában vastag üvegfal mögött ott a szobrok szobra: a Pièta… Vagy fél órán át bámulom megigézve. A szobor elképesztően arányos, alakja piramis-szerkezetű és döbbenetesen plasztikus. Ez már nem kő, nem márvány, hanem isteni lehelet.
Mária fiatal. Arca nem haragvó, nem kérdő, inkább szelíden bánatos. Mintha az idős istenanya metamorfózison ment volna keresztül, s megifjodva a rajongó hívő örök példája vált volna belőle. Hiszen anyaként a fiú gyötört kereszthalálát valószínű nem is lehetne elviselni. Máriának, a szobrászmesternek, vagy a szemlélő látogatónak nyomban szörnyet kéne halnia a természet időtörvényeinek ilyen durva megszegésén, amit a fiú halála jelent az anya számára.
A megmagyarázhatatlan elválás, a lélek eltávozása s a test utolsó, döbbent ölbefogása hihetetlenül plasztikusan áll előttünk. Az öléből fakadt – s utoljára is az ölébe veszi. Öl és öl…
Mária erős testéhez képest a finom, kecses fej szinte aránytalanul kicsiny, ez is gyermekséget sugall. Feje félrebillen – Mária meditál. Arca hűvös, már elapadtak könnyei – vagy még fel sem fakadtak? Mária keze – a szobrászat valaha volt és leendő legnemesebb mozdulatával mintha mutatná: Íme az ember – holtan…
Szinte érződik a holt test súlya, mintha valóban kőből volna. Krisztus arca alig látszik – de a leomló kéznél és lábnál az arc sem fejezhetné ki jobban a test esendő halálát. Krisztus keze nem mutat sehová, lehanyatlott. Lábai azonban oly plasztikusak, s a fény oly elevenen játszik a márványon… és mégis, kővé vált az élet, végképp márványba dermedt a fájdalom.
Ugyanakkor a mester kezétől megmunkált anyag mintha átszellemült volna, s a kéz légiesen könnyeden, piheként hanyatlik alá. Hátha nem is holt, hátha csak alszik, édesen pihen? Az életnek és a halálnak, a szellemnek s az anyagnak, a szoborlendületnek és hullamerevségnek ez az egymásba történő átmenete, átminősülése az igazi anyagi – szellemi transzformáció.
Az elválásról eszembe jutott a helyettesítés: mi volna, ha én lennék Mária helyében? Ha nekem heverne holtan az ölemben a legkedvesebb…? Bár tartom az ölemben, de ez már nem az… Ölelném, szorítanám, röptetném – de már nem mozdul. Meglehet, Mária helyében tiltakoznék, tombolnék, vagy utána halnék imádottamnak. Az élet Mária számára már nem élet. Egyetlen kiút a mennybevétel, a földi élet záróakkordja. Milyen mérvű az a szeretet, ami még a halált is eltűri?!
Vajon mi a mű fontosabb mozzanata: az istenember halála, vagy az istenanya túlélése? Ki a fontosabb szereplő – a holt Krisztus vagy az élőhalott Mária? Akinek hihetetlen finom keze mozdulatában ott az elengedés, a magatehetetlen belenyugvás – de egy intés, egy rejtett invitálás is? A holt Krisztus lába ha eleven volna, akkor sem lehetne élőbb. A varázsos fényben játszó márvány elevenebb, mint az élő hús. Halála, eltávozása mégis visszavonhatatlan, végérvényes. Lelke már elszállt, teste is lassan lecsúszik Mária öléből – s itt az ő búcsúintése: Ím, elmegy!
Az emberi érzelmek végletein túl fölmerül egy másik határ is – az emberi képesség határa. Ez az alkotás túl van a teljesíthetőség határán. Egy ilyen alkotáshoz elképzelhetetlen fokú zsenialitás szükséges. Micsoda izzás, nemes szenvedély, erő, látás és mesterségbeli tudás kellett ehhez, huszonöt éves fővel?! Az ilyen rendfokú zseni utat tör magának, mindenképp érvényre jut. Ez az alkotás túllép az emberiség egyesített teljesítménykorlátjának határain, s jelentésében, mondandójában, egyszerűségében és monumentalitásában, szépségében és elevenségében a világ egyik legszebb alkotása.
Személyesen megszólított a szobor és megelevenedtek a megmintázott alakok. Fiatalon nem érti még az ember, ezt vén fejjel kell látni, tapasztalni. Idősebb fővel már mindenkinek van fogalma a fájdalomról, a szenvedésről, így valami talán felfogható az üzenetből.