Úgy mondják, az aranykori civilizációk mindegyike kijelölte saját világa közepét, a középpontot, amely körül minden megfordult, ahonnan mindent számítani tudtak, s ami nem csupán a fizikai távolságoknak, hanem az erkölcsi és szellemi dimenzióknak is origója volt. Keleten és Nyugaton is igyekeztek definiálni az Abszolútum, Isten, vagy a Tudat mibenlétét, s mindezeknek talányos, éppen ezért találó megfogalmazása, hogy a Tudat középpontja a mindenütt, kerülete pedig a sehol. Ezt a hermetikus definíciót Nicolaus Cusanus és Giordano Bruno is a magukénak vallották. Mondják, a tiszta lelki életben nincs periféria, mindenütt középpont van. De ebben a középpontban nem könnyű élni. Néha küzdelmes, máskor fáradságos, sok áldozatot követel, igaz jutalmakat is bőven ad. A középpontban nem lehet elbújni, ott folyamatos a spirituális kitettség. A feladatok követelménye túlnő az emberen, de a megoldásukhoz is megadatik az erő.
Kolobosz János atyáról mesélik, hogy elment a Szkétiszbe egy thébai idős atyához, és ott maradt a sivatagban. Az atya pedig vett egy száraz botot, a földbe szúrta, és így szólt hozzá: „Mindennap öntözd meg egy vödör vízzel, amíg gyümölcsöt nem hoz!” A víz azonban nagyon távol volt tőlük, úgyhogy este ment el érte, és reggel tért vissza. Három év múlva azonban a fa életre kelt és gyümölcsöt hozott. Az idős atya pedig fogta a gyümölcsét, elvitte a templomba, és így szólt a testvérekhez: „Vegyétek, egyétek az engedelmesség gyümölcsét!”
A sivatagi atyák e klasszikus története a korai szerzetesség honába, Egyiptomba, s a kereszténység korai időszakába repít bennünket, a Krisztus utáni ötödik századba, amikor a világtól elvonult aszkéták a sivatag magányában keresték az üdvösséget. Hiába éltek az Isten háta mögött, mégis a mindenség közepén érezhették magukat. A történet pedig többszörösen is a középpont kérdését tükrözi: Egyiptom, mint egy őskultúra forrása; bot, mint a világ közepét kijelölő pásztor-, illetve aszkétaeszköz, és hit, mint az individuálkozmosz központi állócsillaga, amely körül fordul az emberi mindenség…
Nem könnyű meglelni a világ közepét, de kijelölni még nehezebb. Az előbbi feladat – a meglelés – kutatást és rátalálást feltételez, ami nem kis teljesítmény. Az utóbbi feladat – a kijelölés – azonban magasabb rendű aktus, ez tudást, a végső valóság ismeretét, valamint elhivatottságot, és az akár nyomasztó felelősség vállalásának áldozathozatalát is feltételezi. Pedig milyen egyszerűnek tűnik – egy leszúrt bot… De hogy quis, quando, quo modo et cur? – kicsoda, mikor, miképpen és miért szúrja le azt a botot, az nem mindegy. Igaz, a pásztor botja is a világ közepét jelzi, s a bot egyetemes szimbólummá nemesedik a lelkek pásztorainak kezében. A jogar is bot, az aszkéták mogyoróvesszeje is bot, a gerincoszlop is bot, s a világ közepén magasodó hegy, élet- vagy világfa is bot. Mind a világ közepét jelzi…
És ha kint, akkor bent is fontos a középpont. A belső vázrendszer nélkül nem ember az ember, s a szellemi szervezetének belső világfája nélkül sem az. Eszményeiről ismerni meg az embert, az eszmények jelölik ki a szellemi mércét, az ember belső igazodási pontjait.
A mai világról azt mondják, elvesztette a középpontot. Modern – ezt jelenti: középpont nélküli. Ha az egyetlen és végérvényes középpontot eltöröljük, avagy túl sok látszatközéppontot jelölünk ki, annak egyaránt fókuszvesztés lesz az eredménye. A látszatközéppontok erdejében éppúgy eltéved az ember, mint egy kezdőpont nélküli pusztaságban.