Átélés

Kétféle életút létezik, a misztikus és a mágikus. A misztikus mindig belső fejlődést és munkát jelent, a mágikus látható tevékenység is lehet. Az embernek két keze van, a jobb az elektrikus-energikus, Nap-szerű, az értelmet tükröző Buddha-kéz, a bal pedig a magnetikus-befogadó, Hold-szerű, a lényiséget tükröző misztikus kéz. A misztikus és a mágikus életút is a bal és jobb kéz választását jelzi. S mint ahogy mindkét kézre szükség van, úgy a misztikus és a mágikus életszakaszokra is egyaránt szükség van.

Az elmélet és a beláthatatlan távlatok között az átélés feszül, ez teremt összeköttetést a két part között. Elméletekkel teli a padlás, a távlatok pedig csak sejthetők. Az átélés révén ízelítőt kap az ember abból, ami vár reá a teljes felismerés birtokában. Nem önáltatás ez, inkább biztatás, bepillantás, meghívás.

Ugyanarra a felhívásra három válasz fogalmazódhat meg, attól függően, miféle befolyás alatt áll az ember. Ha tudatlanság árnyalja az ember örök misztikus igényét, akkor a tudatmódosítás nyújtotta álomvilág lesz az eredmény, amikor azt hiszi, hogy történik valami, holott nem történik semmi, erre egyszer úgyis rájön. Ha szenvedély árnyalja az örök misztikus igényt, akkor a hatalom és a befolyás, a fekete mágia felé hajlik; ha pedig a fény és a jóság árnyalja, akkor a tiszta misztika és a kreatív mágia lesz az eredmény.

Pontosan mi az, amit a misztikus érzelem felfed? Az emberi természet egy lehetőségét, egy olyan élet lehetőségét, amely nemesebb, boldogabb és szabadabb, mint bármi más, amit különben elérhetnénk.

Az upanisadok egyik verse így hangzik eredeti szanszkrit nyelven: aszató má, szad gamaja; tamaszó má dzsjótir gamaja; mritjór má, amritam gamaja (Brihadáranjaka-upanisad 1.3.28.) Kimondva e vers legföljebb a ritmus és a hangzás ereje révén gyakorol hatást. A kognitív észleléshez a fordításra is szükségünk van, ami így hangzik: „A valótlanból vezess a valósba, a sötétségből vezess a világosságba, a halálból vezess a halhatatlanságba!” A fohász emelkedett szelleme, esedező, örök életre vágyódó hangulata az értelmünket is megragadja. A szöveg további része bizonyos magyarázatot tartalmaz, a titkos jelentés kibontását, miszerint mind a valótlanság, mind a sötétség a halált, megsemmisülést jelenti, a valós-ság és fény pedig az öröklétet és halhatatlanságot. Az utolsó fogalompár explicite is ugyanezt jelenti ki. Az igazán misztikus élményt viszont a mester interpretációja képes feltárni.

A valótlanság az anyagi rabságot jelzi, az illúzió világát, amely fátyolként rejti a valós valóságot. Az Abszolútum, Isten imádatához képest minden egyebet valótlannak tartanak a bölcsek. A bengáli szeretetmisztika ugyanakkor a viharfelleghez hasonló színű – tehát „sötét” – Krisna, valamint a holdsugárhoz hasonlatos – tehát „világos” – Rádhá, az isteni pár körül forog. A „sötétségből a világosságba” fordulat az isteni pár imádatának titkait sejteti, nevezetesen a hívő figyelmének átrétegződését a maszkulin Istenről a feminin Istennőre, mert a szeretetmisztika teológiája szerint Isten közvetlen imádatánál magasabb rendű a legbensőségesebb híveinek nyújtott szolgálat. Így nem a szerető Isten, hanem az Istent szeretők szolgálata emeli ki az embert a mulandóságból, s helyezi a rajongó odaadás pozitív és progresszív halhatatlanságának közegébe. E gondolatsor finomságai a szeretetmisztika esztétikai kultúrájának ismeretében, illetve a személyes rajongás révén élhetők át teljes mélységükben.

És a misztikus benső tapasztalás megindítja a mágikus megvalósulást, az elmélet és reménység gyakorlattá és valósággá válik. Mert a megvilágosodás a sebezhetőség és elmúlás orvossága.