Defenzív felhívás, amely nem az igazságosság pozitív gyakorlására szólít fel, hanem ellentettjének elkerülésére. Ráadásul nem azonnali beszüntetést, elállást követel, hanem türelmesebb, passzívabb módon int. Ez tehát nem a harcos erkölcsvívók offenzívája, hanem a tökéletességre törekvők defenzív elkerülési technikája. Mindemellett a felhívásnak van aktív és visszaható vonatkozása is: az igazságtalanság akkor is elkerülendő, ha elkövetői vagy éppen elszenvedői volnánk.
Helyesebb, ha az igazságtalan mintákat teljességgel kiiktatjuk saját viselkedésünkből, amihez persze nagyon jó mércére van szükségünk. Hajdanán a városháza falára erősítették a mértékegység etalonját, mondjuk egy standard rőf hoszszúságú vasrudat. Mindenki ehhez tudta igazítani saját mérőrúdját. Ehhez hasonlóan az igazságnak is kell legyen ilyen
etalonja – mert ha az igazság személyenként eltérő volna, akkor minden viszonylagossá válna, s nem lelnénk a mértéket. Ahogyan mondják, a világi igazság csak konvenció, az Abszolút Igazság azonban zsinórmérték!
Ha bennünket érne igazságtalanság, akkor azt sors-eseményként tolerálhatjuk, egyfajta karma kiegyenlítődésként fogadhatjuk. Nem elvtelen elfogadásról, hanem bölcs szemléletről, felismerésről van szó, és ekkor a velünk szemben művelt igazságtalanság súlytalanná válik, az élét veszti. Tudjuk jól, minden okkal történik, így a látszólag igazságtalan életesemény sem ok-talan, ennek felismerése és bölcs elfogadása valójában meg is szünteti az elszenvedett igazságtalanságot, pontosabban az abból fakadó diszharmóniát.
Az igazságosság az igazság alkalmazása magammal, illetve másokkal szemben. Ebben gyakran óhatatlanul benne foglaltatik az ítélet, a megítélés, az igazságszolgáltatás. Az ítélet-alkotás nem önmagában elvetendő, hiszen az éjszaka sötét és fekete, a nappal világos és ragyogó, ez nem ítélet, hanem tény. Ugyanígy vannak igazságos és igazságtalan, valós és valótlan helyzetek, amiknek néven nevezése nem bűn. Az igazságnak van önnön magából fakadó erkölcsi tartalma, de az igazság alkalmazásának is megvannak a maga szabályai. Az ember nem lehet igaztalanul igazságos. Minimális követelmény a pártatlanság, de ennél is fontosabb a magasabb szempont képviselete, amely előtt a kis igazságok kénytelenek fejet hajtani.
Az igazság jegyében sem könnyű elkerülni az igazságtalanságot. De létezik-e olyan helyzet, amikor az igazságosságot kellene elkerülni, vagy inkább meghaladni? Az igazságosság sokszor kegyetlen, éppen azért, mert az akcióval arányosan méri ki a reakciót. Az igazság természeténél fogva személytelen, nem feltétlenül együttérző. Ellenben a szeretet a természeténél fogva személyes – még ha olykor nem teljesen igazságos, akkor is. A kegyelem minden bizonnyal túl van az igazságosság határain.
Az igazságtalanság ugyanakkor igaztalanság, sőt valótlanság, mert nem a valóságot tükrözi, hanem csak valamely torzulást. Nem elegendő a hamisság vagy a hazugság elkerülése, de a valótlanságot, vagyis az illúzió okozta káprázatot is kerülni kell. Ezért szól a fohász: A valótlanból vezess a valóságosba!
Tudnivaló, hogy a káprázatnak is van bizonyos valósága, hiszen létezik. Akkor hogyan kerülhető el a valótlanság, vagy a káprázat? Magasabb tudati szintre kell emelkedni. Így kerülhető el mindaz, ami nem üti meg a valós valóság mércéjét. Az első hallásra defenzív intés tehát valójában a magasabb tudatsík elérésére ösztönöz, nem csupán az igazságtalanság tagadására. Az igazságtalanság és az igaztalanság kerülése így felhívás a hiteles életre.