Mester az esőben

Esik. Az eső sok mindent mesél. Ha csöndes, szemerkélő, akkor a termékenyítő áldásról beszél, ha viharos, fákat cibáló, akkor a pusztító erejét mutatja meg. Mintha mindent tudna az életről de a halálról is. Az őskezdetet vízben, a létezés óceánjában gondolják el, s a világvégét sok helyen tűzben és vízben, esőben jósolják.

Esik. Ez most az ólmos, véget nem érő, apró szemű, de kitartó csapadék. Villám nincs, égzengés sincs, és felhő sem látszik, mert az egész égbolt egy merő felhő. Vége-hossza ismeretlen, oly hatalmas, a teljes égboltot betakarja. A Napot egy kisebb felhő is eltakarhatja, ám valójában sohasem takarhatja el. Legföljebb az én látásomat akadályozza, de nem a Napot. Úgy tanultam, ilyen az Igazság is. A káprázat csak elkendőzi, felfalni nem tudja.

Esik. És én itt állok a kolostor tornácán, bámulok ki az udvarra. Az eresz alatt védve vagyok, szárazon. A kolostor menedék, szent hely, ahol oltalomra lel az ember. Eső elől, szél elől, vihar elől, az élet elől. Sokáig azt gondoltam, csak a jók jönnek a szent helyekre, aztán megtanultam, az árnyék erői is odasereglenek a forráshoz. A forrásból mindenki szeretne meríteni, a jó is és a rossz is. Bár, ha elég mélyre ásol, nincs rossz, csak jó van. De a felszínen mégis van egyik

is, másik is. Van, aki így, és van, aki amúgy cselekszik.

Esik. És igen, én itt állok az eresz oltalmában, az elöljáróm pedig az udvaron lévő kicsiny szentély előtt meditál. Gyékény szőnyegen ül kinn az esőben, és rezzenéstelenül elmélkedik. Jó ideje csak nézem rettenthetetlen bátorságát, mintha kőbe faragták volna, eltökélten gyakorol. Nem törődik a kényelemmel, mintha nem is érzékelné a kellemetlenséget. Tudom, ott volna mellette a helyem, de képtelen vagyok erőt venni magamon. Ha a mester az esőben meditál, mit tehet a növendék? Én is tudom az egyetlen helyes választ, de nincs bennem erő. Bámulom a mesterem rezzenéstelenségét. Egy jó mester mindig tanít, akkor is, amikor nem mond semmit, akkor is, amikor nem csinál semmit. Megtanultam, hogy először a tanításokon kell figyelni, aztán meg mindig figyelni kell, mert nincs üresjárat.

Gyöngeségemre már rávilágított, pedig nem is szólt. Úgy ül ott, mint egy mementó, nem követelően, nem kényszerítően, hanem mint egy kicsi, személyes emlékmű. Az örök ember hódol a szentély előtt, s rendíthetetlensége példázza, tényleg hátat fordított a világnak. Öröm, bánat – tudom, neki egyre megy. Számtalanszor láttam már kiegyensúlyozottságát, vagy inkább szent közömbösségét. Én is tanultam, hogy ami fölemelkedik, az lesüllyed, hogy az egyetértés széthúzásba torkollik, hogy minden a mulandóságba hull, de ő példázza is az elméletet. A példája mindig is nagyon meggyőző volt. Azon kevesek közé tartozik, aki úgy él, ahogy beszél. Nagyokat mondani sokan tudnak, nagyokat hallgatni, olyan mélységesen és jelentőségteljesen, ahogy ő, azt már kevesebben tudják.

Esik. Megborzongok, a hűvös végigszalad a tagjaimon. És végre kilépek. Mióta vártam erre a percre! Nincs gyékény, nincs köpönyeg, az eső sem csillapul, és nem lett hirtelen több erőm sem. De nem tehetek mást, nem tudok tovább ellenállni ennek a magnetikus vonzásnak, megindulok feléje. Az eső zajában talán nem hallatszanak lopakodó lépteim, nem is akarom, hogy tudja, odatelepedtem mögé. Én őt figyelem, ő a lényeget figyeli. Látom, ahogy átázott vékony inge fél vállán a bőréhez tapad, s ahogy lélegzik, itt-ott elenged a ruha ázott tapadása, másutt újfent odasimul bőréhez. És érzem, lassan az én ruhám is átázik, tapad, és simul és elenged. Az esőpermet lassan szétáztatja ellenállásomat, a látvány és a vonzás odaszögez az udvarra, de én nem a szentély előtt ülök, hanem a mesterem mögött. Nyilván nem arra akar megtanítani, hogy bőrig kell ázni, ez a lelki fejlődés útja.

Esik. És most már én is állom. Még nem teljesen közömbösen, még élvezem, hogy erős vagyok és kitartó, de majd szétázik ez az érzés is, és marad a termékenyítő eső.