A Bölcs nem szól, a Tehetségesek beszélnek, míg az ostoba győzköd.
(Kung Tin-gan kínai író)
Néma vagyok, csöndben figyelem a világot. Tetteimmel ugyan tevékeny részese vagyok a dolgok haladásának, de aligha tudok válaszolni a világ ezerféle felhívására. Néha bólintok, máskor csak nézem az embereket, ahogyan beszélnek hozzám, várom, hogy befejezzék, és látom rajtuk az értetlenséget: Ez nem tud beszélni? Ezt a kérdést azonban nem merik feltenni, mintha ők váltak volna némává. Én csöndben megteszem, amit kérnek, ők tovább beszélnek, olykor suttognak, máskor hangoskodnak... szavaik ellenére némák – én meg beszédesen
igyekszem hallgatag lenni. A férfi a beszédével és a nemiségével veszít energiájából, ezért hallgatni arany… Az embereknek nehéz csöndben maradniuk. Máskülönben sokan beszélnek a csöndről, de hogyan lehetséges ez: beszéd a csöndről?
A neoplatonizmus követői számára a csönd Isten szavakkal ki nem fejezhető voltát és a bölcsesség beteljesedését szimbolizálta. A csöndet az értelem legmagasabb formájának tartották, s Püthagoraszt a csend mesterének nevezték. Neki tulajdonítják a mondást: vagy hallgatni kell, vagy a hallgatásnál jobbat mondani.
Az áldott csönd néha látható a XVI. századi orosz ortodox ikonokon egy angyal képében vagy egy csillagban. Ez a misztikus ábra állítólag Krisztus lelke a megszületése előtt.
A fiatal Hóruszt gyakran ábrázolják ujjával a szája előtt. Ez a rejtett titokra és a csendre utal, mert Széth elől bújtatva, a Nílus deltájának mocsaraiban nőtt föl. Az iszlám kultúrában a felsőajak mélyedését, a philtrumot az angyal ujja nyomának tartják – amivel talán a belső csendet elősegítő külső hallgatásra hívta fel a figyelmet, örök pecsétet hagyva minden megszületendő ember arcán.
A csöndnek megvan a maga ékessége, a maga harmóniája, a maga jelentőségteljes csendje. Ami néma ékesszólással elmondható, hogyan volna szavakba foglalható? Az áldott pillanatokban körülvesz a lélek harmóniájának bölcsessége, a Csend, az örökkévalóság némasága, a boldogság hangtalan ígérete. Igen, a tudás közelebb van a hallgatáshoz, mint a beszédhez. Olykor a mesterek nem szavakkal tanítanak. Elég odatelepedni melléjük, és szinte áramütésszerű felismerések érnek. Az ő hallgatásuk beszédes. De a néma hallgatás, a mondandót nélkülöző hallgatás üres, akkor inkább beszélj, fecsegj. Annak mindig lesz közönsége, de hogy érdemes-e részt venni benne, az kétséges.
Tisztelgő némasággal hódolunk a kimondhatatlan Igazságok előtt, s bensőnk kifürkészhetetlen és szent imádatával közelítünk Isten minden gondolatot és minden lényt fölülmúló misztériumához. (Pszeudo Dionüsziosz Areopagitész teológus, filozófus, V. század)
Akár szólsz, akár hallgatsz, a mondandó a lényeg. „A hallgatásnál létezik még jobb, s ez az igazság kimondása…” Ha némán válaszolsz, vagy egy pillantásod, egy gesztusod, egy mozdulatod többet mond, mint egy elégia, az beszédes hallgatás. De van-e határa a szóló beszédnek vagy a szótlan önkifejezésnek? El lehet-e mindent mondani? Ki lehet-e mindent fejezni? Vagy mindig maradnak elmondatlan szavak, és örökre kifejezhetetlen gondolatok, megsejthetetlen érzések?