Minden emberben él egy furcsa, alig titkolható, ám annál jobban rejtőzködő vágy – az egyéniesülés vágya. Alapvetően négyféle ember létezik: i) aki különb szeretne lenni, mint az átlag, s erre meg is vannak az adottságai, ii) aki különb szeretne lenni, mint az átlag, de semmivel sem jobb az átlagosnál, iii) aki nem szeretne különb lenni az átlagnál, pedig messzi kirí embertársai közül, s végül iv) aki nem szeretne eltérni az átlagtól és erre nincs is semmi esélye. Az utóbbiaké a szürke, hétköznapi, kényelmes, átlagos élet, jóllehet átlag csak a matematikában létezik, a gyakorlati életben egyáltalán nem. Nincs átlagember, nincs közvélemény, nincs egy főre eső jövedelem, alaptalan arra hivatkozni, hogy „mindenki azt mondja”… az ilyesmi csak bújócska a személyes felelősségvállalás elől. Minden ember egyedi, individuális, megismételhetetlen csoda, vagy éppen sorscsapás önmaga és mások számára. Az egyéniesülés roppant erős mögöttes motívum, akár pozitív módon, erőnek erejével tör kifejeződésre az ember életében, akár éppen ellenkezőleg, rejteni, rejtőzködni igyekszik. Ellenkező előjellel ugyanaz az erő működik – az egyéniesülés motívuma.

Korszellem, egyéni habitus és közösségi imázs – ma egységesen az egyéniesülést hangsúlyozza szinte minden. Ezzel szemben a lelki fejlődés egyik általános, a misztikusok által számtalanszor leírt stádiuma az egységélmény, az egyéniség feloldódása a mindenségben, eggyé válás minden létezővel és az isteni lényeggel. Ennek az élménynek a megélésében akadálynak tűnik az egyéniesülés, az egyéniség, az egyediség. Való igaz, az egész mindenség egy tőről fakad, ezért az archaikus és spirituális matematika nem a zérusból, hanem az Egy-ből indul ki. Sokan mondják, az anyagvilág sokrétűsége törés, így szöges ellentéte a lelki égbolt homogenitásának. Az individualizáció elválaszt, szükségképpen rossz, tévedés, a világ bajainak okozója. A világ töredezettségére a hiteles válasz az egyöntetűség, az egyneműség. Idáig sokan eljutnak, de kevesen ismerik fel, hogy az egyéniség csak torzult formájában, az anyagba tömörödve hátrányos és ártalmas. Sokan vallják az egység tanát, mégis mindenki egyéni hátteret varázsol számítógépe monitorjára, egyéni csengőhangot tölt le telefonjára, személyes blogot indít akkor is, ha semmi mondanivalója sincs. Ez az egyéniesülés teljes félreértése, a hamis és téves egoizmus csökevényes megnyilvánulása.

Az efféle individualizmus szellemi társai a szubjektivizmus és a relativizmus. Ezeknek létezik magas igazodású, emelkedett értelme és alacsony igazodású, érdemés értékhiányos vetülete. Az alacsony igazodású szubjektivizmus az ego csapdája, amely individuál-kozmosz helyett csak galaktikus ködöt és aszteroida-esőt eredményez. Ez a szubjektivitás mindenképpen ön-reflexió, saját magára vonatkoztatja a mindenséget, legszélsőségesebb esetben szubjektív idealizmus, vagy félreértett szolipszizmus, amely a saját tudaton kívül semmi egyéb valós létét nem fogadja el. Az alacsony nívójú relativizmus mindent viszonylagossá tesz, képlékennyé változtatja a kőbe vésett szabályokat, elkeni az igazságot. Már nem lehet tudni, mi a helyes és mi nem, mi igaz és mi hamis, hol a fény, és mi az árnyék.

A magas igazodású szubjektivizmus azonban rávilágít a hiper-szubjektivitásra, vagyis a világmindenség személyes voltára. Ebben a szubjektivitásban az ember objektummá minősül át, akit a magasabb, isteni szubjektum kísér figyelemmel. Ez a figyelem értelemszerűen relációt is jelent – ez a magas igazodású viszonylagosság.

A gazdag, lelkileg árnyalt, a mindenség egyedi csodáját tükröző egyéniség olyan szépség, amit az egyöntetűség sem nélkülözhet. Az egyetlen égi Nap milliónyi, fűszál hegyén egyensúlyozó harmatcsöppben csillan meg. A pénzérme egy – egyetlen valóság; a két oldala a homogenitás és sokrétűség; a peremfelirat pedig – isteni szeretet – azt jelenti, együvé tartozunk.