Izoláltság és leföldelés

Lehetsz te tízéves, harmincéves, hatvanas vagy száz éves, a világegyetemben léteznek millió éves lények is. Sose gondold, hogy már mindent tudsz, abból mindenképp ki kell józanodnod. Növendékek vagyunk és örökké azok is maradunk – ez a helyes hozzáállás. Jóllehet az ember társas lény, és háromféle szinten társulhatunk: nálunk fejlettebbekkel, azonos szinten állókkal és utánunk következőkkel. A nálunk fejlettebbektől tanulunk, az egyívásúakkal barátkozunk, az utánunk következőket segítjük, olykor mégis szükségünk van az egyedüllétre. A spirituális egyedüllét távol áll a magánytól. Hány ember él társaságban, és mégis rettenetesen magányosak. Mások életük társa mellett élnek és nem vele. Akárhogy is, minőségi társulásra van szükség a környezetünkben élőkkel, és saját magunkkal is. Ezért a spirituális egyedüllét semmiképpen sem magányosság, elhagyatottság. Az egyedüllét során azokat a feladatokat kell ellátnunk, amikre társaságban nem nyílik mód, vagy inkább nem adatik idő, alkalom. Az egyedüllét is társulás: önmagunkkal, de semmiképp sem a roszszabbik énünkkel!

Bizonyos lépésekre csak az egyedüllét nyújt alkalmat, ilyenkor nem a társaság hiánya miatt kell keseregni, hanem észlelni kell az alkalmat, és azonnal megragadni a lehetőséget a benső munkára. A világ zűrzavarától időről időre érdemes izolálódni, kiszakadni a céltalan lüktetésből és lelkileg erősödni. Az efféle izoláltság az egyik lélektápláló gyakorlat.

A másik a leföldelés. Erről sokan elfeledkeznek, és a népszerű szólamok inkább a nyitottságot, a befogadást s hasonló készségeket hangsúlyozzák. Olyan ez, mintha egy gépen csak az indítógombot mutatnák meg, a leállító gombot viszont nem. Ha mindenféle befolyás előtt megnyitja magát az ember, akkor könnyen birtokba vehetik olyan erők, amiket inkább elkerülni kellene. Nem elég megtanulni kinyitni a szívünket, befogadó meditációkat folytatni, önként csatlakozni valamihez, amiről azt sem tudjuk, ki indította, mi a metódusa, mit sem szólva tisztázatlan céljáról… A leföldelés biztonságot nyújt. Nem bezárkózás ez, hanem a biztonságos védőmechanizmus működtetésének képessége. Aki túlságosan könnyen elszállna, annak koloncot kell a lábára kötni – a nagy lelkek ezért tapasztalnak nehezítéseket. És nem kell aggódni amiatt, hogy így elmarad a szárnyalás. Amint letelik a szükséges gyakorlóidő vagy vezeklés, amint megerősödik a gyakorló, bátran és szabadon szárnyra kelhet. Mindennek eljő az ideje, sürgetni semmit sem kell. Ha megmérettetésben vagy, netán lelki szárazság gyötör, ha a spirituális egyedüllétben vagy a lelki földhözragadtságban nagyon mélyen vagy, nos, akkor tudod igazán, melyik út vezet fölfelé. Amiért megküzdesz, az valós eredmény.

A leföldelés azt is jelenti, hogy lecövekel az ember, nem sodorja, cibálja mindenféle szél, hanem megvan a stabilitása. Amúgy is híján vagyunk a föld-energiáknak, alig-alig érintkezünk az anyafölddel – ki tud mezítláb szaladni a földúton? A tiszta föld-energiák pihentetőek, megalapozottságot, stabilitást és biztonságot nyújtanak, s ha nincs alkalmunk fizikális föld-kontaktusra, akkor legalább elméletben, gondolatban gyakoroljuk a leföldeltséget. Ahogyan Buddha egy finom kézmozdulattal megérintette a földet, amikor megforgatta a tan kerekét, vagyis amikor első prédikációját tartotta, ezt mi is megtehetjük. Ehhez persze a földön kellene kényelmes ülésben elhelyezkednünk, és térdünkön nyugtatott bal kezünk ujja hegyével megérinteni a talajt. Ilyenkor érezhetjük azt a tiszta töltést és támaszt, amit a földkontaktus nyújt. Szellemi értelemben a leföldelés védelem. Olyan, akár a földre rajzolt mágikus krétakör: amíg belül maradsz, védve vagy. A mesterek, tanítók által meghatározott feladatok jelölik ki ezt a krétakört, a szabályok húzzák meg a védő vonalakat. Nem arról van szó, hogyha kimerészkedsz a körön kívülre, nyomban ocsmány pokolra csúszol, de akkor neked kell vállalnod a felelősséget önmagadért. Izoláltság és leföldelés a két lélekvédő gyakorlat.