– Gondold el – szólt barátom, – most leszállunk erről a szekérről, megkeressük a forrást, és egyszeriben megszabadulunk minden félelmünktől. Néhány tébláboló ember ugyan várakozik ott, a fordulónál, ahol a domboldal már elbújik a fák lombja megett, ők fölszállni szeretnének a szekérre. Igaz ugyan, ez az a forduló, ahol ha leszállsz, akkor nincs több félelem, de látod, mindig lesz fölszálló. És ne gondold, hogy nem tudják, ez az a forduló… tudják jól, de az ember már csak ilyen, szorosan öleli a fát, miközben kiáltozik: engedj el, engedj el!

Én hallgattam, nem akartam kapaszkodva kiáltozó lenni, de egy kicsit óvakodtam. Nem volt könnyű a szívem. Igaz, távol állt tőlem a rettenthetetlenség, vakmerőnek végképp nem mondanám magam, és a bátorság sem a napi kenyerem. Ki merjek-e lépni életem jól ismert korlátai közül? A félelmeim ugyan néha fojtogattak, de mivel már ismertem őket, biztonságot is jelentettek. Igen, mégis kapaszkodtam beléjük.

– No, Isten áldja! – szólt barátom a kocsisnak, aki hallgatagon biccentett, oda se fordult hozzánk, ahogy lekászálódtunk. – Gyere, odébb a forrás, menjünk! – és megszaporázta lépteit, alig győztem követni. És beszélt:

– Ha itt leszállsz, megszabadulhatsz összes régi barátodtól, a régóta kísértő félelmeidtől, akik újra és újra felbukkannak, s ha kell, ha nem, a nyomodba szegődnek. Hányszor hitted már, hogy egérutat nyertél, de a következő lépésnél rájöttél, mégsem sikerült lerázni őket. Amitől a leginkább szabadulni szerettél volna, éppen az szegődik lerázhatatlanul a nyomodba.

– Igen, ezt sajnos nem egyszer éreztem – szóltam halkan az igazság terhe alatt.

– De észrevetted, amelyik félelmedtől már nem rettegtél, az észrevétlenül elpárolgott! – barátom lelkes volt, én inkább enervált. Magyarázata nem ragadott magával, elméláztam, s azon töprengtem, vajon a félelmeim elvesztésétől félnék?

– Pedig ilyen ez a játék – egyesek kiszállnak belőle, mások éppen most csatlakoznak. Szinte észre sem veszik, mire szegődnek el – és beszélt tovább lelkesen. A hangja duruzsolássá simult, és csak aláfestést nyújtott a ballagásunk üteméhez, jobb, bal, előre, ismét… Gondolataim egészen máshol jártak, mintha lemaradtak volna a forrás felé tartó testemtől.

„A rettenet… amikor hideg érintésként végigkúszik a hátamon, és az a nyomás a mellkasomban, hogy a lélegzetem is elakad. A szervezet vészreakciókat mutat: pupilla tágulat, vérnyomás, emelkedő pulzusszám és a verejték, az a rettenetes hideg verejték. S mindezt nem azért, hogy jobban lássam a menekülési útvonalat, vagy ugorni tudjak, hanem csak azért, hogy szemem tágabb résén még teljesebben belém hatoljon a rettenet, hogy ugrás helyett a lábam végképp a földbe gyökerezzen. Hogy a gyorsuló pulzusom együtt rezegjen a félelem lüktetésével, hogy zihálásom belélegezze annak hideg és keserű bűzét…”

– Figyelsz te egyáltalán? Vedd azt a botot, a kaptatón jó lesz! – ez most instrukció volt barátom részéről, és kicsit, de csak egy kicsit kizökkentett mélázásomból.

– Persze, a rettenet! – mondtam, és inkább magamnak válaszoltam, mint neki…

„A félelemnek új és új szolgákra van szüksége. Aki a régiek közül menekülni próbál, annak utána nyúl. Aki boldogulni próbál, annak fojtópórázán szorít egyet. A régieket nem engedi el, és újakat gyűjt, valósággal toboroz. A félelem vérszövetséget kötött velem, ahogy sebet ejtett rajtam, s azon át a véremet szívja, és lassan elemészt, ezzel az ő lényege meg belém hatol, egészen átitat. Életem lényegét magához ragadta, s ő, a félelem, az én részemmé vált. Minden szívdobbanásom ennek fertőző mérgét löki szerteszét ereimben. Át vagyok itatva a félelem keserű mérgével… a félelem ragya a lelken…”

– Gyere, itt a forrás vize, igyál! És vége a félelmeknek! Nincs szorongás, hanem csak a lélek öröme… – és csak beszélt, beszélt, lassan feloldva a belső rettenetet.