A meta- görög kifejezés szóösszetételek előtagjaként szerepel, s a vele összetett fogalmak változását, módosulását jelöli, illetve az adott dolognak, fogalomnak az együtt, közös, vagy túlhaladott, meghaladott értelmet kölcsönzi. Ilyen sajátos jelentésbővülést eredményez a közléshez társuló meghaladottság, így lesz a kommunikációból metakommunikáció. Ismeretes, hogy ez a kevéssé tudatosan gerjesztett és fogadott közlésmód sokkal többet mond, mint a tudatosan alkalmazott információcsere – a verbális-kognitív közlés alig néhány százalékban felelős az üzenet közvetítéséért, ami mintegy nyolcvan százalékban a gesztusokon, hanghordozáson, személyes benyomáson múlik. Ez is igazolja az ókori bölcsességet, miszerint a szemmel nem látható dolgok sokkal fontosabbak, mint a láthatóak.

Erre a láthatatlan lényegre utal a metafizika, amelynek területei az ontológia, a kozmológia, a filozófiai antropológia és a teológia. A metafizikát tekinthetjük az ember őshajlandóságának, olyan szükséges összetevőnek, amely éppen emberi mivoltát határozza meg, hiszen a lét, a tudat és érzelem, amelyek az ember alapvető dimenziói, önmagukban is mágikus, metafizikai

tartalmakat hordoznak. A metafizika egyben meta-filozófia, hiszen a filozófia primer értelmezése szerint a megismerés tudománya, vagy a bölcsesség szeretete, de ebből fakadóan még nem maga a bölcsesség. A metafizika a lét, a világmindenség, az ember és a transzcendens létező mibenlétét fürkészi és bámulja, s az elméleti vizsgálódást ki kell egészítse az életgyakorlat.

A művészet is abban rejlik, hogy sejtet, kivág, utal, szimbolikus, metaforikus nyelvet, akár kódokat használ, amik különös táncban járják körül a témát, s a kellőképpen inspirált befogadót magával ragadják. Mondhatjuk, a metafizika nem más, mint az „objektív” jelenségvilágra vonatkozó ismeret- és tapasztalatanyag finom átmenete a kifürkészhetetlen, hiperszubjektív eszmevilág tényeire és eseményeire. Hosszú ideig ugyan leköti az ember figyelmét a fizika világa, de a megbékélést, a belső biztonságérzetet és elégedettséget nem a fizikai ismeretek halmozása adja. Amikor pedig a vizsgálódó ember kezd a jelenségek fátyla mögé tekinteni, kezdetét veszi a metafizikai transzformáció. Az anyag világában és érdekében működő energiái lassan más fókuszt találnak maguknak, s az addig korlátoltságot, hiányt és látszatokat hozó ereje új, szokatlan eredményeket szül.

A korlátozott világnak hátat fordítva a végtelen óceánba vetjük magunkat. Az Úr szeme rajtunk, figyel bennünket. A látszólag biztosnak tűnő dolgok nem nyújthatnak igazi oltalmat. Ezért szánt szándékkal magunk mögött hagyjuk a most oly kitapintható környezetet, és a végtelenbe vetjük magunkat. Az óceánba ugrani nem könnyű dolog, elrugaszkodva a szárazföldről, magunk mögött hagyva az anyagot, amit próbálunk uralmunk alá hajtani. Ez az ugrás nagyon bizonytalan kimenetelűnek tűnhet, ezzel szemben a szárazföld oly biztosnak, szilárdnak mutatkozik. Mégis, mivel átmeneti és mulandó, el kell rugaszkodnunk az anyagtól s a végtelenbe ugranunk. Milyen bátor lépés! Teljességgel a végtelen kényekedvére bízni magunkat, egy bátor ugrás a kézzel foghatótól a Végtelen felé! (Szvámí B. R. Srídhar)

Ez a metafizikai metamorfózis első mozzanatainak leírása a közelmúlt egyik misztikus szentjének, a bengáli bhaktitradíció tanítójának, Szvámí Srídharnak a tolmácsolásában. Az efféle személyes tapasztalásokat az emberi szellemfejlődés teljes horizontjára vetítve sokan éppen a metafizikától várják a világnézeti reformot, a paradigmának az adott világciklushoz történő igazítását. A láthatótól a jelentősebb láthatatlan felé tett első lépés is hatalmas ugrás lenne az emberi tudat fejlődésében.