Milyen nehéz eltalálni az igazat! Kezdetben a kis lépés is nagynak tűnik, később a nagy lépésnek már alig vannak látható jelei. Úgy mondják, a lelki fejlődésben három alapvető szakasz létezik. A kezdő ugyan buzgó, de tapasztalata csekély, hite gyönge. A formaságokba kapaszkodik, mert abból már ért valamit, a lényegből vajmi keveset.
A haladó már rendelkezik felismerésekkel és tapasztalatokkal, hitében elmélyült, maga tanul és képes másokat is tanítani, vezetni. Hűségesen követi a formaságokat, amik egyre több és mélyebb tartalommal telnek meg. Jól látja a különbséget az ártatlan és az elkerülendő ember között, s felismeri a lelki nagyságot is.
A fejlett vagy beteljesült szinten álló személy már nem lát különbséget, mindenkiben az egy örök lelki azonosságot észleli, számára megszűnt a jó és rossz, fény és árnyék. Szent közömbösséggel viseltetik az élet dolgai iránt, ezért a
környezete nehezen érti és tolerálja az ilyen személyt. Rejtett kincs ő, csak a kevesek számára érthető és kifürkészhető és követhető példa, eszmény. Ha követ is formaságokat, leginkább csak azért, hogy ne zavarjon meg másokat, de sokszor éppen azért viselkedik szokatlan vagy megbotránkoztató módon, hogy őt ne zavarják…
A mester a folyó partján üldögélt. Éppen halat evett, nagy nyugalommal. A húst lefejtette a csontokról, amiket a mindenség egyensúlyába vetett mély meggyőződéssel kiköpött. Egész kis kupac volt már körötte, mert jó étvággyal falatozott.
A távolban feltűnt egyik növendéke. Fejét csüggesztve, lassan, bátortalanul közeledett. A mester már messziről észrevette, de úgy tett, mintha nem látná. A növendék is csak méricskélte a távolságot, hátha kerülő úton lassabban halad. Amikor aztán odaért hozzá, illendően meghajtotta magát, s üdvözölte mesterét.
– Ó, mester, kérlek, fogadd hódolatom!
A mester ráemelte a tekintetét. Látta rajta, hogy valami nyomja a lelkét.
– Örvendek, hogy megjöttél! De mondd meg igaz lelkedre, mi bánt?
Azzal újabb falatot vett a szájába, s amíg növendéke szabódását látta, csak evett tovább.
– Mester! Már két hónapja a tanítványod vagyok! Tudom, milyen tisztelettel és alázattal tartozom neked, de teli vagyok kételyekkel!
– Nocsak?! Hát mi a baj? – kérdezte színlelt meglepetéssel a mester.
– Hát, arra tanítottál, hogy minden élet szent, fű, fa, virág, állat, ember s a tündérlények mind az isteni szentség hordozói.
– Látom, megtanultad a leckét, igazad van! – vágott közbe a mester, miután nagyot nyelt.
– S azt is tanítottad, hogy egy jószág életét sem szabad elvenni, főként nem azért, hogy a bendőnket megtömjük.
– Helyes! Te már szépen haladsz a lelki tudományokban!
– De akkor hogy létezik, hogy te meg halat eszel? Itt valami még sincs rendjén! – bökte ki végül a növendék a szívét nyomasztó kételyt.
– Lám, fiam, meglehet, igazad van. Tudod, én nem vagyok tökéletes – mondta elgondolkodva a mester. A növendék előbb szemlesütve állt, majd megkönnyebbülve feltekintett. S azt látta, hogy a mestere az utolsó halcsontot mesteri módon a folyó vizébe köpte. S láss csodát, a szálka a víz alá merült, majd egy pillanat múlva megelevenedett belőle a hal, s vidáman fickándozva a levegőbe vetette magát, majd tovaúszott.
– Van-e még kérdésed, fiam? – szólt a mester. A növendék pedig ismét csak szemlesütve állt a parton, s szeméből peregtek a könnyek.