Halottégető hely az óceán partján. Itt a víz kékes és zöldes és türkizes és fodros és sötét és ezerszínű. Látszólag békés a víz, de mondják, veszélyes a sodrás, egy idő után már a jó úszó sem tud kijutni a partra. Még veszélyesebb, ha a füledbe kerül a víz – akár halálos kórt is eredményezhet. De a föveny, a napsütés s a jó társaság feledteti a veszélyeket. Persze a feledés, vagy az élet könnyedsége a mennyek kapujában, a halottégető helyen puszta illúzió. Itt nem felejt az ember, hanem emlékezik. A halottégető máglya egy valóságos bemutató előadás az elmúlásról. Minden elmúlik egyszer.

Nagy a forgalom, az emberek halnak. Három-négy máglya tüze fellángolt már, egy tetem s a családja várakozott, két másikat akkor hoztak. A halotti menetek sokszor hangszeres kísérettel érkeznek a partra, mondhatnánk a gázlóhoz, ahol evilágból a lélek átkelhet a túlvilágra. Gyerekek virágesőt és aprópénzt szórnak a menet elé, hadd kísérje bőség az utolsó útját az elholtnak. A legidősebb fia a gyász jeléül beretvált fejjel, fehér gyolcsba öltözve kíséri a menetet. Az utcán a

járókelők megállnak, de csak egy pillanatra, aztán szinte elhessegetve az elmúlás gondolatát sietnek tovább dolgukra. A tetemet Isten neveivel telipecsételt sárga lepelbe bugyolálják, ez segít a lélek túlvilági utazásában. Virágfüzérek, füstölők, hangfoszlányok… A férfiak emelik a vállukra a bambusz rudakból összeeszkábált, kókuszrost kötéllel megerősített létraszerű hordágyat, úgy halad a menet. Talán az is eszükbe jut, ma ők viszik a hordágyat, holnap lehet, már őket viszik. Elgondolkodtató, mi több, megrendítő, mégis ünnepi ez a menet.

A halottat végre leteszik a parton, és leemelik a hordágyról. Óvatosan kézbe veszi a rokonság, térdig gázolnak az óceán vizébe, utoljára megfürdetik a szent vízben, majd a máglyára helyezik. Derékig ér a piedesztál, alul ölfák, aztán ágak, gallyak. Minden rokon és ismerős hozott egy hasáb fát a hamvasztáshoz, de a helybéli temetőszolgák is segédkeznek. A tetemet egészen betakarják a fahasábok.

A temetőszolgák a munkájuk folytán, a rituális tisztátalanságnak köszönhetően amolyan érinthetetlenek, de a balkezes rítusok követői nagy tiszteletben tartják őket. Úgy mondják, egy nagy szentnek, de egy gyilkosnak is nagy erői vannak, akárcsak a halottégetőknek, mert sokat tudnak élet és halál misztériumáról… Önmagában nem elegendő pusztán a nagy erő birtoklása, ami menynyiségi kérdés, hanem a tisztaságot, emelkedettséget, szentséget is birtokolni kell, ami viszont már minőségi kérdés.

A tehetőseknek nagyobb máglya jut, másoknál a ceremónia szegényesnek tűnik: alig néhány rokon, kisebb a máglya, kevesebb a fa, de a tűz – tűz, mindenképpen tisztít és a lelket a mennyekbe segíti. A gyászoló fiú rituális módon, egy csomó szalmáról lobbantja föl a máglyát, ami a test mulandóságára, de a lélek öröklétére is emlékeztet. Egyesek megrendülten, mások szent közömbösséggel vesznek részt a szertartáson. Aztán a tűz belekap a máglyába, ropog a fa, és a lángok a tetemet nyaldossák. Erős idegzetűeknek való a látvány, ahogyan a holttest a tűzre, hőre, a lángokra reagál. A halottégetés füstje olykor az ég felé, máskor a körülállókra száll.

Itt máshogy kell nézned a halálra, mint ahogy gondolnád. Az emberek nem siránkoznak, mást jelent nekik a gyász. A trákokról mondják, hogy azok egyenesen örvendeztek a halál fölött, mert az örök élethez csatlakozást látták benne, ellenben sírtak, amikor egy gyermek a világra jött, mert ezzel a szenvedés útján tette meg első lépéseit. Halál és meghalás csak ellenpontja az életnek és megszületésnek, egyik állapot kergeti a másikat. A földi élet nem egyszeri és megismételhetetlen lehetőség, hanem a létkörforgás, a szamszára egy-egy állomása. Születés, betegség, öregség és halál – a földi lét elkerülhetetlen szenvedései, de a lélek, az örök individuum halhatatlan.