Hol lehet valamit a legjobban elrejteni? Nyilván ott, ahol senki sem keresné. Amit elöl hagysz az asztalodon, azt senki sem gondolja titkosnak, rejtegetésre érdemesnek. Ami rejtve van, s ami szem előtt van, azt egyként nem veszed észre – és ez nem csupán az objektumokra igaz. A sorok közt is kell tudni olvasni, akkor jobban kiderül az igazság. Aztán ott a szavak alakváltó mimikrije, amikor minden mást jelent, mint ami elhangzik.
Egy befolyásos indiai műgyűjtő mondotta, hogy ameddig csak lehet, igyekszik távol tartani a nagy aukciós házakat, mert így a takarító személyzetnek fogalma se lesz arról, micsoda értéket porolnak le nap mint nap egy-egy szobor vagy műtárgy formájában. Ez is mimikri, közönségessé varázsolni a kivételest, a nyílt színen rejteni el a kincseket.
Ennek persze egy karneváli világban a fordítottja is érvényesül, ott a silányat emelik a nemes helyére, a közönséges kerül a kivételesség piedesztáljára. Így aztán valóban nem könnyű felismerni a dolgok értékét. Igaz ez a tárgyak értékelésére, de az emberek megbecsülésére, a hírek igazságtartalmának felmérésére,
vagy akár a történelmi tabuk sérthetetlenségére is. Ki merné megkérdőjelezni az adott paradigma mindenki által kritikátlanul hangoztatott tételeit? Az ilyesmi eretnekség volna, s noha nem a középkorban élünk, ma is gyakran üldözés jár érte…
Ovidius kijelenti: Róma és a Birodalom határa – egy és ugyanaz (Fasti I. 85.). A látszólag az egységességet, az együvé tartozást, és a szerves homogenitást tükröző kijelentés halálos kór diagnózisa is lehet. Olyan ez, mint egy kifordított kesztyű: ha a bélés kerül kívülre, s a kesztyű ujjai begyűrődnek, használhatatlan gombóccá zsugorodik a legelegánsabb kiegészítő is. Persze igaz, hogy a metafizikai tudat hálóján minden összefügg mindennel, és a tér-idő kontinuumban aligha beszélhetünk kezdő- és végpontról, de a történelem nem elvi kategóriákban, hanem nyers realitásokban gondolkodik, s ha összekeveredik a középpont és a határvidék, annak tragikus következményei lehetnek. A mimikri ugyanis e történelmi helyzetben kétirányú lehet: vagy a periféria idomul a középpont minőségéhez, vagy a középpont válik provinciálissá. Ez utóbbi az inverz és kényszerű mimikri, amikor a jobb kényszerül idomulni a silányabbhoz, a kiválóság belesimul a középszerűségbe.
Aranykultúra, nagykultúra, kultúra, szubkultúra, multikultúra – változatok ugyanarra a témára. Az antik világ teli volt aranykultúrákkal: Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína, Dél-Amerika. Ezek jobbára mind a múltra tekintettek, abból élték a mindenkori mát, így aztán alig mutattak dinamikus jegyeket. Ezért mondhatjuk, az ókor évezredekben számolt, szemben a mai felgyorsult korszakkal, amely évekre is bajosan képes előretekinteni. A mai nyugati világfelfogás a jövőből határozza meg magát, elérni akarja céljait, azért erős, dinamikus, igaz, hogy ez a neofiták jellemzője. Viszont a célképzet nem túl magas eszmények szerint alakul: az unalomig ismert hatalomerőforrás-befolyás baljós háromsága mellett legföljebb a tudományos megismerés ideálja és a kényelmes élet pragmatikuma érvényesül mint motivációs tényező.
Mindemellett a felsőbb elhívatás, egyfajta metafizikai célképzet hiányozni látszik, pedig az anyag szintjén gyakorlatilag mindent elért az ember, s csak egyetlen meghódítandó terület maradt: a szellem, a lélek, a tudat területe. Ezt tekinthetnénk spirituális hiperkultúrának, a felsőbb elhívatásnak, ami valójában a szellemi képlet letükrözése.
Mert az eszme uralja az embert, ez szabályozza a magatartását, ez életének igazi tartalma. S ha éppen a maradandó szellemi tartalmat hagyjuk ki az élet algoritmusából, azzal a legfontosabb tényezőt veszítjük el: a valódi helyett marad a hamis kópia. Az igazi ma még nyílt színen láthatatlan…