Az út ezredévek óta a lelki fejlődés metaforája. Éppen ezért közhelyes, ennek ellenére mégis találó kifejezés. Az út valahonnan indul és valahová vezet; az úton ugyan álldogálni is lehet, mégis inkább a haladásra való. Folyóhoz is hasonlítható, melynek partjai az út két oldala, medre az ösvény, s a rajta járó ember a víz, amely különb s különb tájakat bejár. Az út megtestesíti a haladás képzetét is, ha járja az ember, akkor egyik szakasztól eljut egy következő szakaszig.
Az útnak akkor van értelme, ha van, aki használja, járja. Vagyis az út nélkülözhetetlen kelléke az utas. Ahogyan az utasnak szüksége van az útra, amin haladhat, úgy az útnak is szüksége van az utasra, ő adja az út értelmét.
Egy eltökélt utazó hajlandó úttalan utakat is bejárni, ezek az ösvények a felfedezés örömét és a teljesítmény nagyszerűségét nyújtják, mégis hálás, hogyha az embert próbáló ismeretlen szakasz után biztonságos és kényelmes ösvényre
lel. Biztosan megélted már te is az eltévedést – amikor vagy az út fogyott el alólad, és a semmi közepén találtad magad, vagy út ugyan volt a talpad alatt, de érezted, nem jó felé haladsz. Amikor azt mondod magadnak: a következő fordulóig még megyek előre…
Az út haladhat előre, vissza is fordulhat, vezethet emelkedőre és le a mélybe is. Lehet nyílegyenes ösvény és kanyargós útvonal, széles út és keskeny csapás, királyi főútvonal és kátyús dűlő.
Az egyensúly dala
Egy ifjú ember, Tan nevezetű felkereste Lie-cset, s megkérte oktassa őt az Útra. Lie-cse elfogadta tanítványának. Bármikor is végzett Tan valamely kétkezi munkát, azokat a dalokat énekelte, amiket még gyermekkorában tanult. Lie-cse hallotta Tan énekét, s úgy találta, kellemes hangja van. Hívatta Tan-t, s így szólt hozzá:
– Megtanítom néked az Utat az énekléseden keresztül. Azt akarom, minden reggel jöjj el hozzám, s énekelj. Én pedig majd oktatlak, miként érheted el a jin és jang finom egyensúlyát a hangodban!
– Honnan tudhatom, mikor érte el a hangom a tökéletes egyensúlyt? – kérdezte Tan.
– Akkor majd a madarak alászállnak a fákról és téged hallgatnak! – válaszolta Lie-cse.
Tan minden reggel énekelt Liecsenek, az pedig tanácsokkal látta el. Egy esztendő múltán Tan belefáradt az egészbe, s elhatározta, hazamegy. Lie-cse nem ellenkezett, hanem elkísérte Tant egy darabon, amíg az út egy kisebb erdőcskébe nem kanyarodott. Ekkor Lie-cse így szólt:
– Mielőtt elválunk, szeretném, ha még egyszer énekelnél nekem!
Tan dalolni kezdett. Ekkor az erdei madarak is rákezdték, ám hangjuk nem csengett egybe Tan énekével, sőt, hallatlan lárma keletkezett. Tan ekkor megértette, mit akartak mondani a madarak. Megkérdezte Lie-cse mestert, vajon visszafogadná-e tanítványnak? Lie-cse beleegyezett, Tan pedig egészen addig mellette maradt, amíg hangja el nem érte a jin és jang tökéletes egyensúlyát…
Az önismeret is egy út. Honnan indul? Önmagadtól. És meddig vezet? Jómagadig. Amíg el sem indultál, hiheted, hogy messzi vidéket bejártál, ha pedig valóban haladsz, akkor is előbbre jutsz, hogyha fel sem emeled a lábad. Mert sokan indulnak el, de kevesen érkeznek meg. Nem vitás, elindulni szükséges, de ez nem elegendő, a megérkezés a fontos. És nemcsak a megérkezés, hanem a célba érkezés…