Késő délelőtt, a nap már magasan jár, erősen tűz a toszkán vidék fellegvárában. A firenzei katedrális előtt álló fenomenális Battisteróba szóló jegyet szerettük volna megvenni. Hátunk mögött a Keresztelőkápolna, minden beavatóhelyek egyik legpompásabbja, s araszolunk a kapualj alatt húzódó jegypénztár felé, lassan, megfontoltan, mintha saját beavatásunkra készülnénk. Végre a kapualj hűvösébe érünk, a tűző napsütésről belépve csak hunyorgunk. A fülke ablakából kihajol egy alak, s hirtelen megtorpan a sor. Én bámulok az előttem meredő alakra, aki éppen az orrunk előtt intett megálljt. Hátulról a vidám csivitelő csapat zaja, előttünk egy szimbolikus jelenség. Mintha a banális külvilág mai nyüzsgésének és a misztikus múltnak hűvös metszéspontjába kerültem volna, s csak bámulom a figurát. Termete egészséges, vékony, de férfias. Méltósággal és fürkészőn hajol ki a fülke ajtaján, végigmérve a sort és sorsot vetve a bejutás lehetősége fölött. De az arc… az arc döbbenetes! A csinos testalkatra rémisztő fej került, nem is a fej a rémisztő, hanem az arc. Orranincs arc. Mintha megcsonkították volna. A középkor összes iszonyata végigfut a hátamon.

Történelmi figura? A brutális középkorból itt ragadt torzkép? Vagy a múlt inkarnációs lenyomata? Fekete egyenruhája akár Girolamo Savonarola testvér korából való köpönyeg is lehetne, de nincsen kapucnija. Cerberusi hivatása a sorállók várakoztatása – mélységesen szimbolikus feladat! De megszelídült a történelem, nem a vesztőhelyre várakozunk, nincs máglyahalál és nincs csonkítás.

Éppen váltás volt a pénztárban, orranincs ajtónállónk ezt felügyelte, s átadta helyét egy kedves, mosolygós kollégájának, egy ifjú hölgynek, aki fiatalsága természetes kedvességével, orrtalanságtól nem csúfított arccal szolgálta ki a jegyeket.

Sorra kerültünk, lassan megfogyatkozott a tömeg, s feledve a baljós epizódot, bebocsátást nyertünk a sötétség és fény birodalmába, a keresztelő kápolnába. A tető nyílásain keresztül széles pászmában kúszott be a fény a kőborítású padlóra, a magasban a kerengő, a mozaikokon Krisztus, a világbíró. A kívülről látszatra kis formátumú épület belülről valóságos katedrális, a sötétség és a fény játékának köszönhetően megnő a magasság és a távolság, a homályban elcsitulnak a látogatók, sőt, mintha nem is lennének itt élő alakokként, hanem csak néma díszletet alkotnának az örökkévalóság színpadképeihez. A nyolc szöglet – az oktagonális épület kívülről a pazar kapuk bronz domborműveivel kápráztat el, belül azonban a végtelenség, a misztikus jelenlét titkait rejti. Amit kívül a látható takar, azt belül a láthatatlanság mutatja meg. A teremtés munkája hét napig tart, de a sötétség és világosság vagy a víz és a föld szétválasztásánál, a lények megteremtésénél s a megpihenésnél sokkalta fontosabb, hogy mi történik a nyolcadik napon? A nyolc az újjászületés, a magasabb oktáv, a végtelenség és a beteljesülés száma, s a keresztelőkápolna ilyen újjászülető hely. Testében lép be az ember, s lelkében emelkedve távozik.

Káprázatos élmények sokasága, messze több, mint esztétikai gyönyörűség. Nem a mozaikok arany pompája, nem az építők mesteri munkája, nem az évszázadok lenyomata a fontos, sokkal inkább a spirituális újjászületés, a lelki alámerítkezés. Ennek varázsában támolygunk ki a szabadba, szinte fátyolos lebegésben a külvilág fölött, tudomást sem véve a nyüzsgő emberáradatról.

Lassan eszmélve a káprázatból sodródtunk tova, el a Duomótól, magunk mögött hagyva a Campanilét, a Battisterót s alig néhány lépés nyomán Dante egykori háza előtt álltunk.

– A száműzetésnek millió formája van – mondta kísérőm, mikor rámutatott az egyik tabló képére. Döbbenetes: orranincs barátunk ábrázata tekint ránk az évszázadokkal ezelőtti politikai csatározások festett dokumentumáról. Az örök visszatérés ismételt bizonysága…?