Szép

Igéző szépség – a régies hangulatú mondás mögött ott sejlik évezredek kutatása: miben, mikor, hol és hogyan ismerte föl az ember a szépet? Mi a szépség esztétikája, hogyan változott a szépségideál az évezredek során, s hol tartunk ma? Mennyire része életünknek a szépség, és vajon az esztétika szervesen beépül-e mindennapjainkba?

A szépség igézete a csodát is sejteti, a varázst, ami elbűvöl és elkápráztat, ami hatást gyakorol az emberre, fölemel, szárnyakat ad, bámulatba ejt és saját törpeségünk nyomorúságát is aláhúzza. Tárgyi szép, természeti szép, eszmei szép, isteni szép – mintha csak fokozatok volnának a szépség egyetemes skáláján, s mégis minden ember mást lát szépnek, vagy másként látja szépnek ugyanazt a dolgot. Szubjektív kalandozásunk a szépészet tudományában és a szépség megélésében, megtapasztalásában igazít el.

A kakukk szépsége a hangja, a feleségé a férje iránti hűség. A csúnya szépsége a tudás, az aszkétáé a megbocsátás. (Csánakja)

Ősidők óta töpreng az ember a szépség mibenlétén. Aztán egyszer csak a XVIII. században egy német filozófus, Alexander Gottlieb Baumgarten (1714-1762) megalkotta az esztétika szót ama tudomány számára, amely a szépet filozófiailag magyarázza. A szó eredete az aiszthészisz kifejezés, amely a görögben az érzéki észlelést jelentette (aiszthetosz = érzékileg észlelhető). Az esztétika a világ esztétikai törvényszerűségeivel, a szép általános meghatározásával és annak a természetben és a művészetekben jelen lévő megjelenési formáival, valamint a befogadóra gyakorolt hatásával foglalkozik. Ebben a vonatkozásban az esztétika volt az első kvantum-jellegű tudomány, amely tehát a szubjektum jelenlétét, az esztétikai élmény befogadójának élményeit is vizsgálta.

Ugyanakkor a szépészettan ambivalens is, hisz nemcsak a szépség változataival, hanem ellentétével, a rúttal is foglalkozik, vagyis a tetszés és a visszatetszés egyaránt tárgya. Milyen nehéz meghatározni azt, mi a szép, de milyen könnyű megérezni, ha tudjuk, mi a rút! Könyvtárakat töltene meg, ha az embernek a szépről, a szépségről, a művészetről, az alkotásról és a műélvezetről megfogalmazott gondolatait összegezni próbálnánk. A szépészet tudományát igyekeztek már megvilágítani filozófiai, ideológiai, logikai, fiziológiai és biológiai, lélektani és néprajzi szemszögből, anyagelvű és idealista oldalról, normatív, deskriptív és polgárpukkasztó módon, dekadens, nihilista és posztmodern hanyatt esésben. Pedig egy virágszál, a tavasz, a napkelte, egy emberi arc, vagy valamely mély lelki érzelem tapasztalati átélése mindennél többet mond a szépségről. Ezért nagy kérdés, szabad-e a szépről beszélni, vagy inkább csak gyönyörködni kell benne, netán alkotó módon szolgálni?

Úgy mondják, a misztikus elveszett, ha beszél, s a szerelmes elveszett, ha hallgat. Mit tegyen hát a szépség kutatója? Misztikusnak kell lennie, hiszen még a természeti szépben is valami természetfölöttit igyekszik megragadni, tehát hallgatnia kell, de szerelmes rajongója is a szépségnek, így hát beszélnie, teli torokból szavalnia kellene a szépség dicséretét…

Végső soron a szépség isteni vonás, s a legkifinomultabb bölcsek a végső szépségként látják Istent. Nem erő, nem hatalom, teremtő készség vagy mindentudás – hanem a szépség a végső isteni tulajdonság. Ezért keresi a világban is a szépet az ember, mert valójában Istent keresi. A szépség bemutatja kutatóját és bámulóját az isteni teljességnek és megismertet a szépség egyedül lehetséges párjával – a szeretettel. Aki a szépséget kutatja, szeretettel tegye. Aki a szeretetet kutatja, szépségesen tegye.