A hierarchia rosszul csengő kifejezés, akár szitokszónak is minősítik bizonyos körök és korok. A hierarchia ellen lázadni szokás, olyan intézménynek tekinteni, ami semmiképpen sem jó. Rangsor, alá-fölé rendeltség, tekintély – mind olyan ódivatú kifejezések, amelyekre elutasítóan szokás reagálni. Ezért sokan gondolják, a hierarchia egyértelműen rossz, noha például a természet dolgai is hierarchikus rendben működnek, emberi szinten pedig a kompetenciakülönbség felismerése a finomabb intelligencia része, és ez tiszta, egészséges hierarchikus viszonyokat eredményez.

Ha elemeire bontjuk a hierarchia szót, az első tagja – hierosz – a szentségre utal. Az ókori görög misztériumokban a hierophantok a legmagasabb rangú papságot alkották. A második tag – arkhé – jelentése hatóság, uralom, így a hierarchia nem más, mint a szentek, illetve a szentség uralma, vagyis a szentség rendszere, szent rendszer. És ez messzemenően különbözik a rendszer szentségétől.

A férfi archetípusok is hierarchikus rendben sorakoznak egymás után. A csúcson a mágus áll, alább a király, majd a lovag, végül a bolond vagy szerelmes. Ezek az archetípusok alacsonyabb és magasabb oktávokban ismétlődhetnek, így lehetséges, hogy egy adott oktáv legalacsonyabban álló bolondja az alacsonyabb emelet legfelsőbb fokon álló mágusa, mondjuk a szerelem varázslója. Hasonlóan, az adott oktáv magasan álló mágusa a következő fokozatban lehet, hogy csak kisinas. A rendszer beágyazódó elemei a király és a harcos, mert mind a mágus, mind a szerelmes rendszertagadó, de legalábbis kívül esik a rendszer hatókörén. A mágus felülről szabadul a rendszerből, a szerelmes alulról bújik ki belőle.

Ezért a mi alapelvünk legyen az, hogy mindenkinek megadjuk az őt és helyzetét megillető tiszteletet. Ebből hiba nem származhat. Aki nálunk többet tud, azzal szemben természetesen tisztelettudó helyzetet veszünk fel, ez a tanulás alapfeltétele. A megalázottság és az alázat között – mondani sem kell – óriási a különbség.

Az erényekben bővelkedő ember jóindulatot tanúsít, ha magánál alacsonyabban álló személlyel találkozik, barátságot tanúsít a vele egyenrangúak iránt és alázattal viseltetik a feljebbvalói iránt. Ezzel szemben a gyűlölködő, tudatlanságtól fertőzött ember megvetést tanúsít az alárendeltjei iránt, sokszor dühös a vele egyenrangúakkal, és félelmet, gyanakvást táplál feljebbvalóival szemben.

A tiszteletlenség nemcsak a másik embernek fáj, de gyakorlójáról is elégtelen bizonyítványt állít ki. Az általános tisztelet, mint a dolgok és emberek helyes megközelítési módja nemcsak udvarias gesztus és nem haszonelvű manír, ami a tisztelet viszonzását várja el, hanem egy magas rendű szemlélet, a körülöttünk lévő természeti és emberi világ ajándékként történő megbecsülése.

Ezen belül a felsőbbség tisztelete az emelkedés záloga. A tisztelet szükséges a tanuláshoz, az energiák áramlásához. A tisztelet a tanításhoz is nélkülözhetetlen, mert elöljáróink szolgálatával az utánunk jövőket is instruáljuk. Elismeréssel az intelligens ember adózik másoknak. El kell döntenünk, kicsik között akarunk nagyok lenni, vagy nagyok között kicsinyek?

A nagy lelkek nyomdokait követve aztán meglelhetjük az utat a lelki birodalomba. Idővel fel kell kutatnunk minden rendszerek legfőbb tekintélyét, a végső autoritást. Nem a világi, hanem az isteni hierarchia csúcsát. Ehhez persze el kell fogadnunk, hogy ilyen hierarchia egyáltalán létezik. A végső tekintély pedig az Abszolútum, Isten. Ha sikerül a legfőbb tekintélyt megörvendeztetni, annak mindenki élvezi az áldásait. Ha elégedett a király, boldog a birodalom. „Locsold a gyökereket, és kivirul az egész fa.”