Ősi törvény a szegények megsegítése. Ha van ennivalód, s melletted szűkölködik valaki, vagy ha rendelkezel tudással, de nem osztod meg másokkal, téged terhel a felelősség. Alapvető emberi jelleg kellene legyen az osztozás – aminek szöges ellentéte a kapzsiságot és szerzésvágyat erősítő szabad verseny.

A könyörület gyakorlása egyértelmű élethelyzetnek tűnik: akinek van, az ad, s akinek nincs, az elfogad. De éljünk ezúttal is a megfordítás nagy elvével! Lehetséges, hogy a koldus nem azért van, hogy így biztosítsa a megélhetését, hanem azért, hogy az adakozó gyakorolhassa a jámbor alamizsnálkodást?! Vagyis nem az adakozó van a koldusért, hanem a koldus az adakozóért? A könyörület gyakorlása minden bizonnyal magasabb rendű eszmény, mint a segélykérés.

Képzeld magad egy utcai szituációba: te koldusként meghúzod magad az út szélén, egész nap elücsörögsz, a zsúfolt forgatagban is magányosan. Mindenkinek sietős, te ráérsz, mindenki szalad, rád se néz, te pedig egy helyben maradsz,

és megbámulhatod a fáradt arcokat. Aki közömbösen átnéz rajtad, hibázik, aki fennhéjázón ad, bűnt követ el. Neked azonban remek esélyed van a lelki fejlődésre, a közömbösökkel szemben a türelmet és elfogadást, a fennhéjázóval szemben az alázatot gyakorlod. Az elfogadás művészete legalább olyan finom aktus, mint az adakozás művészete. Kérni csak kétféle ember tud: az arcátlan és az alázatos. Te válaszd inkább az utóbbit… Látszólag te vagy kiszolgáltatott helyzetben, pedig még a közömbösen elforduló tekintetben is ott a titkolt lelkifurdalás, a félelem vagy az igazi elesettség. Lehet, hogy a tovasietők lennének az igazi segélykérők? Csak még nem merik beismerni, hogy bajban vannak?

E felhívás tartalmazza azt a fontos mozzanatot, amit oly sokan felednek: a felkérést. Hányan akarnak azokon segíteni, akik ezt nem kérik, és oly módon, ahogyan ők gondolják. Közhely, hogy segíteni alapvetően azon lehet és kell, aki azt kéri. Nem szükséges folyamatosan túlterhelnünk magunkat mások gondjával-bajával, különösen akkor, ha erre nincs külön felhatalmazásunk, de ha kérik, aktiválhatjuk a segítő elvet. A rendelkezésre állás azt jelenti: veled és érted bármilyen segítségre hajlandó vagyok, helyetted azonban semmit sem teszek.

Ám a nagy lelkek túlléphetnek ezen a korlátozáson, s a segítségnyújtás alapelvét mindenkire kiterjeszthetik. Látható vagy láthatatlan módon gondoskodnak a rászorulókról, akkor is, ha azok nem kérik, méghozzá olyan finom módon, hogy ezzel mégsem követnek el spirituális erőszakot.

De mi a könyörület? Bizonyosan nem szentimentális érzés, amikor nagyobb kegyet akarsz gyakorolni, mint a gondviselés. A könyörület odafordulás, együttérzés, szeretet. Ha meghallgatod a másik embert, pusztán ettől megkönynyebbül a szíve. Az együttérzés a terhek megosztását jelenti, mintha a rászoruló batyujának felét átvennéd, míg a szeretet nem mérlegel, hanem elveszi a másik ember összes nehézségét.

Petar Danov bolgár tanítómester azt mondotta: „A tanítvány sose adjon pénzt segítségképpen. Találjon inkább valamilyen munkát a rászoruló ember számára, s egy leva helyett fizessen neki négy levát. Ez teszi szabaddá a szükségben lévő embert, mert munkájával segített magán.”

Győztes helyzetben is könyörületesnek kell lenni. Még ha győztél is, és akár meg is kell büntetned legyőzött ellenfeledet, akkor se vedd el a kenyerét. Ha így tennél, vészhelyzetbe hoznád a másikat, s ilyenkor az emberek váratlan módon, kiszámíthatatlanul cselekszenek. A győzelmed ne legyen ellenfeled teljes megsemmisítése. A megadás gondoskodást vált ki.

Mindenesetre gondolkodj el, mi a jobb, az éhenhalás, vagy a függés?