A keresztény teológia Jézus világra jövetelével kapcsolatban kényes kifejezést használ: incarnatio, azaz megtestesülés, miszerint az isteni logosz Máriától emberi természetet vett föl s az istenemberben megjelent a földön. Ha Jézus lénye az eltávozásban nem változott, akkor érkezése sem jelenthetett lényegi változást – vagyis földi születését megelőzően is létezett. Órigenész ezt a gondolatot terjesztette ki a közönséges lelkekre. A preaexistentia, vagy előző élet tana Platónra vezethető vissza, aki szerint Isten a világ teremtésekor a lelkeket is megteremtette, s az emberi születéskor egyesíti azokat a testi formákkal. Kant szerint az emberben lakozó halhatatlan léleknek a testi léte előtt is szükségképpen léteznie kell, mert csak az lehet vég nélküli (azaz örök életű), aminek kezdete sincsen.
A lélek efféle örökléte – szemben a test mulandóságával – a keleti tanokban evidencia. Az örök szubsztancia (lélek) és a mulandó forma (test) antagonizmusát a lélekvándorlás tana oldja fel.
Transzanimációnak a lélekátmenetet nevezik – itt a hangsúly az animuson, a
lelken van, míg a transzmigrációban az átköltözés, a testcsere a lényeg. Az előbbi fogalom az örök szubjektumra fókuszál, az utóbbi viszont akcióorientált, a végbemenő eseményre összpontosít. A lélekvándorlás (maradjunk ennél a kifejezésnél) általánosságban azt fogalmazza meg, hogy a mulandó testből annak halálakor a maradandó lélek egy újabb testi formába költözik. Ennek feltételeit, további részleteit a különböző iskolák eltérően magyarázzák.
Léteznek olyan magyarázatok – például a buddhizmus egyes irányzatai, vagy a triviális ezotéria –, amelyek szerint emberi testét levetve a lélek újra csak emberi formát ölthet, s néhány megtestesülés után egyenes az út a teljes megtisztulás felé. Más magyarázatok szerint – mint az animista- vagy totem-kultuszok, illetve a talán legősibb óind lélekvándorlás-elmélet – a lélek útja emberi testből más, alacsonyabb létformákba is vezethet. Az emberlétet gyakorlatilag mindegyik szellemi irányzat kitüntetett lehetőségnek tekinti, amelyben a lélek tudatossága magas fokon is megnyilvánulhat, s éppen ezért az ember felelősséggel tartozik a tetteiért. Vagyis a cselekedetek következményrendszere, a karma törvénye határozza meg a testcsere mikéntjét.
Az óind bölcselet szerint a lélek nem azonosítható pusztán az érzelemvilággal, vagy a világi személyiséggel, hanem olyan spirituális, transzcendentális energiaszikra, amelynek természete a lét, a tudatosság és a boldogság. E tulajdonságok alanya az individuális lélek, amelyre a roppant precíz szanszkrit nyelv több kifejezést is használ. A brahman kifejezés a √bri gyökből származik, aminek jelentése: növekszik, fakad, árad, túlcsordul. Brahman jelentheti a Világlelket, amelyből minden származik, de az egyéni lelket is, amely örök kapcsolatban áll forrásával, a Világlélekkel, akár a szikra és a máglya. A brahman szó mint az életképesség, a létezés, az elevenség a lélek első vonására, az egzisztenciára utal.
Az átman kifejezés valaminek a lényegére, velejére mutat rá, így metafizikai kontextusban a másodlagossal szemben az elsődlegest, a lényegit jelenti. Az emberi jelenség vonatkozásában ez a mulandó testhez képest a maradandó lelki szubsztancia. Szubsztancia pedig az, amiről sok minden állítható, de magát a szubsztanciát semmiről nem lehet állítani. Átman tehát az ember legbensőbb lénye, önnön maga, amely a tudatosság hordozója.
Végül a dzsíva kifejezés jelentése élőlény, s a gyakorlati életteliségre, élő voltára vonatkozik, szemben a holt, szervetlen anyaggal. Ez az életképes (brahman) tudatlényegű (átman) élő lény (dzsíva) az az örök entitás, amely testet öltése után birtokolja az adott szervezetet, s amely a test elhagyása után egy másik testi formát ölt.