A tudomány eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi a legnagyobb objektum az univerzumban: egy óriásbolygó, egy bolygórendszer vagy egy galaxis? Gigantikus fekete lyuk vagy galaxishalmaz? Egyszerű a válasz, az univerzumban maga az univerzum a legnagyobb…

Persze egy hatalmas rendszernek millió régiója, részlete és eleme lehetséges, spirituális szemszögből mégis mindössze három régiót, három világot különböztethetünk meg. És most ne az alvilág, földi világ és égi világ egyszerű felosztására gondoljunk, amely szervesen áthatja a földi ember gondolkodásmódját. Az emberi mentalitás találja meg a hozzá illő szférákat és világokat, vagyis a gondolat szerint alakul a környezet.

Első az anyagvilág, a kihasználás világa. Itt a karma, az adok-kapok érvényesül. Minden cselekedetnek megvan az előzménye és utóhatása, tetszik nem tetszik, kénytelen az ember felelős életet folytatni, mert a számlát előbb-utóbb mindenért benyújtja az élet. Itt minden ambivalens – akit ma kihasználnak, az holnap maga használ ki másokat; a koldusból lehet királyfi és viszont.

Második a nirvánaállapot, a semlegesség világa, ahol a közömbösség, a világ megtagadása, a negatív halhatatlanság uralkodik. Mondják, a tudás hatalom, de aki túl sokat tud, az sokat is gyűlöl…

Végül harmadik az isteni birodalom, az odaadás világa, ahol az áhítat, a harmónia, isteni szeretet uralkodik. Itt az Abszolút Igazság érzelmi megközelítése érvényesül, ez a pozitív és progresszív halhatatlanság szférája.

Ha elfogadjuk, hogy az univerzum egy nagy ember, az ember pedig egy kis univerzum, vagyis felfedezzük a makro- és mikrokozmosz párhuzamát, akkor az emberi lét szférikus szerkezetét is meg kell vizsgálnunk. S ahogy a világmindenségnek három szféráját azonosítottuk, úgy a mikrokozmosznak is három rétegét elemezzük.

Az ember először is testi szinten létezik. Testét a gravitáció köti meg, ez a leginkább tömeg-szerű tényező. Pozitívuma, hogy még a gravitációs kölcsönhatás is végső soron isteni eredetű. Hogyha pályájukon tartja a bolygókat, akkor nem baj, hogy megkötő erejével az embert is megtartja. Lelki értelemben a spirituális gravitációnak köszönhetően a kósza kisbolygók vagy meteoritok, azaz a lelkek egy-egy csillag mellett elhaladva annak vonzáskörébe kerülhetnek, s akkor a végtelen sötétből érkező és a végtelen sötét mélység felé tartó pályáról kitérve beállhatnak egy naprendszerbe. Ugyanakkor a test gravitációs börtönéből s annak kötelmeitől szabadulni nagyon nehéz, de nem lehetetlen. A gravitáció legyőzése a levitáció, ez misztikus képesség.

Az ember mentális létét az anyagi természet alapminőségei korlátozzák: a tömegszerűség, az energia és a fény jelleg. Ezek állandó dinamikus versenyben állnak egymással, s hol egyik, hol a másik uralja az ember tudatát, ösztönzi vágyait, hajtja őt előre. Ezek a minőségek befolyásolják motivációit, bár az ember alapvetően érzelmi, ösztönös lény. E minőségek mentális megkötöttségéből még nehezebb szabadulni, mint a gravitációtól, mert az a testet béklyózza, emez a gondolatot. A gravitációval szemben még ott a misztikus képességek lehetősége, de a természet jellegei ellen csak a lelki gyakorlat segít, megtisztulni kell s ez sokkal nehezebb.

Végül az ember lelki mivoltát az illúzió korlátozza, amitől szinte lehetetlen szabadulni. Az ember lelkének felszabadításához s a teljesség állapotának eléréséhez a hit a legalkalmasabb eszköz, amit az isteni érintés határoz meg. A tudat felemelésében az isteni akarat előtti meghódolás a leghathatósabb eszköz, ez vezet a lelki síkra. Nem vitás, az illúzió hatása alól a legnehezebb szabadulni, ehhez spirituális szökési sebesség kell, amit a hit és az áldás biztosít. Ha minden egyéb elveszett, a hit akkor is megmarad, ez a szív és a lélek nyelve. A hit a teremtés rendjébe vetett bizalom és a meggyőződés.