Az önismeret a kiindulópont minden lelki törekvésben. Az önreflexió sajátos emberi tulajdonság – az ember képes elmélkedni saját léte, önmaga felől, s ha e képesség megadatott, akkor ez feladatot is jelent. Egy egoista ember is él az önreflexióval, magát helyezi a világ közepébe. A gondos vizsgálódó is hasonlóképpen cselekszik, csak ő nem a világ, hanem vizsgálódásai középpontjába helyezi magát. A hiteles önvizsgálat révén térképezheti fel azt az összefüggésrendszert, amely a világhoz és a transzcendenshez fűzi őt, egyedi embert. Ezért igaz, hogy alacsony és magas szinten is fontosak vagyunk önmagunknak, az ostoba és a bölcs is el van foglalva magával, a megállapításaik tartalma azonban más.

Ontológia, kozmológia, episztemológia, fenomenológia, eszkatológia és etika – a legtöbben már az első lépéseknél elvesztik a fonalat. Hogyha a mély értelmű filozófiai fejtegetésekből nem ért, hát a

régi hagyomány gyönyörű példabeszédekben tanítja az embert. Ilyen a dzsain tradíció parabolája is, amely az embernek a mangófához fűződő viszonyában, viselkedésében ragadja meg az egyén jellemét.

Az ember cselekedeteit és gondolatait roppant sok tényező befolyásolja, a motivációs lista rendkívül hosszú, s amikor úgy gondoljuk, szabadon cselekszünk vagy döntünk, valószínű akkor is valamilyen befolyás alatt állunk. A dzsain történet redukálja ezt a bonyolult rendszert, s állítja, tetteiben jó és rossz érzelmek vezérlik az embert, s ezek az érzelmek más és más színekben tükröződnek. Az emberi kvalitás lépcsőit a gonoszságjóság skálán a feketétől a fehérig terjedő színekkel festi a hasonlatsor.

  • › A legaljasabb ember minden értéket kíméletlenül pusztít, állhatatos embergyűlölő. Ahhoz hasonló, aki a gyümölcs reményében gyökerestül csavarja ki a mangófát; színe fekete.
  • › A következő a kapzsi és arcátlan, aki olykor türelmes megfontoltságot mutat. Ő ahhoz az emberhez fogható, aki meghagyja a tuskót, de kivágja a törzset; színe sötétkék.
  • › Az irigy a harmadik, aki nem képes különbségtételre, de pusztító hajlama csillapultabb. Olyan ő, akár a vándor, aki fölöslegesen letöri az ágakat, de attól még a fa életben marad; színe a szürke.
  • › A további delikvensek az erény és tisztulás útját járják, bennük több a jó, mint az ártás. A jóságos, de gondatlan ember olyan, akár a felelőtlen vándor, ki a gallyakat letörve jut a gyümölcshöz; színe sárga, tüzes.
  • › A türelmes és béketűrő a következő, ő nem árt senkinek, csak a gyümölcsöt szedi le, de nem bántja a fát; színe vörös.
  • › Végül a tisztaság, együttérzés, teljes egyenlőség szintjén álló ember nem okoz fájdalmat senkinek. Az üdvösség felé tartó útján jár, és nincs rajta anyagi szenny. Olyan ő, akár a békés, szerény és elégedett vándor, aki csak a hullott gyümölcsöt szedi fel és köszönetet mond a fának; színe fehér.

A skála szélső pontjai, a fekete és a fehér állapot ritka, az emberek döntő többsége viszonylag szűk tartományban az átlag közelében helyezkedik el. Igaz a csuvas közmondás: rossz ember jó életet nem élhet. A végletes szélsőségeket kevesen képviselik, kevés a roppant gonosz és még kevesebb a végtelenül jó ember. A kötöttségektől szabadulni gonosz módon nem lehet, sőt, az átlagos teljesítmény, de még a jóság sem elegendő. Az önismeret tetőfoka a spirituális szabadság, és szabad csak az az ember, akinek lelke a világot elhagyja, még mielőtt ő elhagyná a világot.