Egyszer idegen országban jártam, s az ottaniak megkínáltak egy finom teával, hozzá pedig mézet adtak. Vagyis inkább műmézet… Ilyenről még sosem hallottam, így megkérdeztem, mi volna az? Sárgás volt és cseppfolyós, ízre édes és biztató, mégis érződött, nem valóságos méz ez mégsem… Aztán kiderült: a pitypang sárga virágait főzték fel sűrű cukorszirupban – ettől lett sárgás és édes. Olyan, mint az igazi, csak mégsem az.

Lelki téren az olcsó megvilágosodás a műméz: eredménnyel kecsegtető, édesnek is tűnik, vonzó és könnyen elérhető, legalábbis azt mondják róla. Egyesek úgy hirdetik magukat, hogy ami hajdanán eonokba tellett a megvilágosodás terén, azt ők nyolc másodpercre redukálták… Legyen mindenkinek a hite szerint.

Az értékes dolgoknak ára van – ezt persze a kópiák és hitvány termékek

előállítói is tudják, és olykor a vacak is sokba kerül. Ugyanígy a szellemi értékek terén: a tömegtermék silány tanács sokszor drágább, mint az egyedi gondolat. Ennek amúgy is kisebb a piaca… keresleti piaca a selejtnek van, a bulvár értékű lelkiség az igazán népszerű. De az olcsó megvilágosodás csak pótszer, utánzat, helyettesítő.

Hérakleitosz állítja: „Az ember lelke távoli ország, megközelíthetetlen és földeríthetetlen.” Márpedig egy távoli vidék fölkeresése fáradságos. Nem elég a bedekker elolvasása, nem elég egy-két információ begyűjtése – valódi utazásra és tapasztalásra van szükség. A közönséges ember közönséges szemmel látja a világot, és ugyan ki hajlandó ma áldozatot hozni akár saját lelki fejlődése érdekében is?

És ne keverjük össze az ember lelkét a manapság oly divatos pszichologizálással. Az efféle lelkizés pszichikai drog, látszólag történik valami, de valójában nem történik semmi. Mi több, könnyen emocionális bénultsághoz vezet. A pszichés vájkálás, a mentális énünk sebvakargatása nem azonos a spirituális szinttel, az ember lelki mivoltával. Ne tévesszük össze a pszichés énünket a metafizikai énünkkel! A túlzott pszichologizálás sokszor önismereti és emocionális invalidussággal párosul, s a vájkálás egyfajta pszichés függéssé válhat. Az efféle belső tudatmódosítás éppúgy működik, mint a pszichedelikus szerek – az ember azt hiszi, halad, pedig valójában egy helyben marad. A tévút nem vezet sehová, de nagyon sokáig tart.

És mégis: a víz lefelé folyik, és az ember felfelé kapaszkodik… A régi bölcsek mondják, a szentírások tanulmányozásával, áldozatokkal, adakozással, vezekléssel és koplalással igyekezzen az ember megérteni a végső lényeget. Ha pedig bajban vagy, két dolog segít: az ima és a böjt. És ha ezek sem segítenek, akkor már csak egy dolog segít: az ima.

Akkor hát minden az én eltökéltségemtől függ csupán? Ezzel csak az emberi erőfeszítés apoteózisát fogalmaznánk meg, s könnyen tisztázatlanul hagynánk a mindenség titokzatos működését. Erőfeszítés, áldozathozatal, törekvés… nem divatos kifejezések, éppen ezért érdemes kipróbálni őket, de ez még nem elég. Ez az, amit az ember tehet, s ha kitartó, akkor elérheti lelki céljait, amit két tényező tesz lehetővé: vagy ez volt a sorskönyvében, s így megvalósul, ami neki írva vagyon, vagy reá száll az áldás, ami nemcsak a csökevényes emberi akaratot, de még a sorsot is képes felülírni. Egy meghódolt lélek és egy mindenható Isten – legyőzhetetlen páros.

Ekkor már feltétlenül igaz a mondás: Határ a csillagos ég! Az olcsó üzenetek nem segítenek valós eredményekhez. Tudás, aszkézis, szeretet – ezek vezetnek el a létezés, a valóság egy finomabb világába, a bizalmatlanságtól a szeretet birodalmába. Vissza, a csillagok közé.