Az inspiráció szót több értelemben használják. Szó szerinti jelentése belélegzés, esztétikai-misztikus értelme sugallat, lelkesítés, teológiai értelemben isteni erőhatás az emberi lélekre, metafizikai értelemben pedig a lelki fejlődés végső stádiuma, a megvilágosodás eredménye.
Ezekből a jelentésekből úgy tűnik, mintha az inspiráció az élet legelső lépéseitől a legutolsókig elkísérné az embert, előbb mint lélegzet, utóbb, mint beteljesülés. A lélegzetet régebben lélekzetnek is írták, ami jobban utalt a testi életfunkció lelkesültségére, isteni megérintettségére. Ezt a divinikus kontaktust hangsúlyozza az upanisadok bölcselete is, amikor az Isten leheletét, a szelek istenségét, a légtérben mozgó szelet és az emberi lélegzést, a pránát összekapcsolják – micsoda makro- és mikrokozmikus szövet! Mondják, az ember és az Isten ugyanabban a légtérben él, s amit az Isten kilélegez, az ember azt lélegzi be. Ha percenként tizenöt légvételt számolunk, az óránként kilencszáz, naponta 21 600, a tizenkét órás nappal folyamán pedig 10 800. S bár az embernek minden lélegzetével a Lények Urát kellene dicsőítenie, ha ez nem is sikerül, legalább az éber állapotára eső lélegzeteinek
(10 800) századrészével (108) szolgálja a mindenség teljességét, s 108 imát mondjon el. Ehhez is kell ösztönzés, de a helyesen gyakorolt lelki folyamatban a kezdő lépések és a végcél összeérnek, s egymásba olvadnak.
A sugallatról mindenkinek eszébe jut egy jelző: isteni sugallat… Milyen jó volna ilyen sugalmazásból meríteni az ösztönzést, lelkesültséget! Pedig az inspiráció forrása és milyensége is változik például az életkorral: gyermekfejjel kisautó, felnőtt fejjel nagy autó.
A fiúk, férfiak eme technikai érdeklődése a helyváltoztatás nem is olyan burkolt igényét testesíti meg. A mozgásigény pedig egyfajta önigazolás – élek! – hiszen az életjelenségek közé ez is beletartozik, másrészt annak a reménységnek a megnyilatkozása, hogy a puszta helyváltoztatástól valami majd megjavul. Pedig a helyváltoztatás két fából való eszköz között zajlik, melyek egyike a bölcső, a másik a koporsó. Hová is sietünk annyira?
Az isteni erőhatás indítja útjára és hívja vissza az embert, akár tudatosak vagyunk erről, akár nem. Csak míg az engedelmes embert vezeti, terelgeti a sorsa, addig az ellenkezőt elsodorja. Ezért kellene az inspiráció negyedik értelmezéséhez eljutni, a megvilágosodás nyújtotta inspirált élethez, amely éppúgy szubjektív, az ember bensőjéből fakadó, mint az inspiráció első jelentése, a lélegzet, bár láttuk, sejtjük, mindkettő isteni befolyás alatt áll.
Csakhogy kilélegzés nélkül nincs belélegzés, aspiráció nélkül nincs inspiráció, csak így teljes a respiráció. Az aspiráció valami felé tartó légzés, törekvés, mint mikor sietve, elfulladó lélegzettel végre célba érünk. Az inspirációt aspirációnak kell megelőznie. Mert a lélek lelkes.
Az emberiség előző ezer évét vizsgálva az egyik legfőbb inspiráló erőt a reménység jelentette. Reménység a felvilágosodásban, reménység a tudományban, az ellenségek és a betegségek legyőzésében, reménység a meggazdagodásban és még ki tudja, mi mindenben. A gótika égbe nyúló tornyai és természetfölötti szoboralakjai még az ég felé terelték az ember figyelmét, ám a reneszánsz óta egyre inkább földi céljainkba vetjük bizodalmunkat. Ugyan vitathatatlan sikereket értünk el a tudomány, a technika és a kényelem terén, de közben az ember katasztrofális mértékben kiszolgáltatottá vált. Ezért mondhatjuk, hogy az anyagi perspektíva kitárulása módfelett beszűkítette az emberi gondolkodás spirituális horizontját.
Mi akkor a teendő? Végy egy mély lélegzetet, és keresd az isteni inspirációt. Csontváry a napút festőjének tartotta magát, s úgy nyilatkozott: „ihletettség és akaraterő a szárnyaim…” azaz, inspiráció és aspiráció. A legtöbb embert a céljai mozgatják, de Isten nélkül nincs igazi kifutása az életnek. Amint megvan a szent és isteni érintettség, már csak az akarat erejét kell mozgósítani.