Ahány ember, annyi kategória. Ezerféleképpen sorolhatók egymás mellé az emberek, mi most válasszunk egy mércét, a hit fokát. A hit eleve nagyon kényes téma, az elvakult bigottságtól a megvilágosodásig rengeteg mindent gondol hitnek a közvélekedés. A fundamentalizmus nem egyenlő a fundamentális törvényszerűségek fölismerésével.
A hitet egyesek úgy definiálják, mint a nem tudott dolgok reménysége. Mások az isteni törvények iránti engedelmességként értik. Amikor az ember egyik legnagyobb erejeként értjük, közelebb járunk a valósághoz, de egyezzünk meg abban, hogy a hit a szeretet útján elnyert bizonyosság, illetve az isteni Szépség és Szeretet találkozásából meríthető egyre fokozódó lelki boldogság. Mármost a hit eme fokozatai alapján három fő csoportba sorolhatók a hívek: kezdő, haladó és érett csoportba.
Bármiben legyen is kezdő az ember, egyszerre mutatja magát gyöngének és erősnek. Az előbbi hivatalosan tanúsított viselkedés, hiszen minden neofitától elváratik az alázat. Megvalósítás, tényleges alázat nem áll a kimutatott gyöngeség mögött, inkább a szellemi önteltség leplezésére szolgál. A kiválasztottság
tudata lappangó ellenfél, sokáig kísért. Az erős meg meri mutatni gyöngeségét, a kezdő inkább az erejét mutatja. Ez az erő fakad egyrészt a lelkesedésből, és ez a hiteles része, másfelől a félelmekből és bizonytalanságból, ez a talmi oldala. A kezdő ember igyekszik mindentől elzárkózni, úgy érzi biztonságban magát, de ez az erő valójában gyöngeség. Hite ingatag, könnyen visszaeshet. Mindent elemi fölismeréseihez mér, és csekély tapasztalatai folytán könnyen tiszteletlen a viselkedése.
Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához: „Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!” János akkor odafordult hozzá: „Mit viszel a kezedben, fiam?” „Egy íjat.” „És mit művelsz vele?” – hangzott az újabb kérdés. „Madarakra és vadakra vadászom vele!” – mondta a tanítvány. „Hogyan csinálod?” – kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: „Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.”
A haladó lelki ember tapasztalt gyakorló, járatos a tanban, szilárd a meggyőződésében, felismeri a kompetencia különbséget és szívesen tanul nálánál fejlettebb személyektől. Szívélyes ember, nyíltszívű barátja társainak, segít a rászorulókon, de elkerüli az ellenségesen viselkedőket. Látja a különbséget a jó és a rossz között, elkötelezetten együttérző és könyörületes. Közbülső helyzeténél fogva élvezi elöljárói figyelmét, s az utána következők bizalmát; tanul és szolgál.
A hitében érett ember megingathatatlan. A megértése alapos, meggyőződése mélységes, és realizációja másoknak is segítség. Hite nem bizonyságokat vár, inkább bizonyság mások számára. Már nem mutatja magát erősnek és alázatosnak, hanem erős és alázatos. Mivel teljesen tudatában van önnön lelki természetének, így másokban is ezt látja. Sőt, a legfelsőbb fokon, már hiányosságokat sem tapasztal embertársaiban, mindenkit lelki lényként becsül. A nagy lelkek mégis visszatérnek az embertársaik megsegítéséhez, szolgálatához. Emberi, nagyon emberi…